Ugyan miért szorongok emiatt? És már látom is a kis székelyruhás, vastag copfos kislány önmagam. Aki szaval, mesét mond, folyton versenyez, oklevelet gyűjt szalvéta és lehúzós helyett. Nyernie kell. Nem azért, mert küldik vagy, mert elvárják. Figyelmet akar. Figyelmet, elismerést, dicséretet. S ha nem nyer, nem szidják, és nem teremtik le. De ő rangsorol.
S kiterjeszti eredményét egész mivoltára. Tudja, hogy ő, meg ő is jobb nála. Jobb, szebb, okosabb.
Egész délelőtt zaklatott vagyok, így lépek be a napközi ajtaján. A kislányom végig csacsog, amíg viseletbe öltöztetem. Örömmel tölt el, és kissé engem is felszabadít, hogy nem izgul, nem ideges, inkább büszke és érdeklődő. Újra letisztázom magamban, hogy semmiféle nyomás nem nehezedett rá részünkről. Hogy maga döntött, vállalta, és akart mesét tanulni.
Én is büszke vagyok rá, és nincs semmiféle elvárásom. Elfoglalom a helyem a közönség soraiban. Még el sem kezdődött a mesélés, a könnyeimmel küszködöm. A meghatódottságtól, büszkeségtől, örömtől, félelemtől is talán. Nézem a kislányom, ahogy önfeledten, láblógatva nézelődik a többi kis versenyző között.
Dolgoznak, tudom. Meg tudom, meg kell oldanom egyedül is.
Ülünk a férjemmel a kis napközis székeken, és azt érzem, hogy így kell, ezt jól csináljuk. Kihúzom magam, hogy jól lássuk egymást. Bátorítóan mosolygok rá. Nem érdekel, hogy kap-e díjat. Érzem magamban az erőt, hogy képes leszek megvigasztalni, és ugyanolyan értékesnek fogja érezni magát győzelem nélkül is. Amikor elkezd mesélni, levetkőzi minden gátlását. Élvezettel játszik a szavakkal. Hozzákölt és kifelejt. Bele-bele hadar. Az itt a végével fellélegzik. Talán nincs is aranyosabb jelenség annál, mint amikor egy ötéves mesét mond. Sosem hittem volna, hogy csacsogó napközisek közt ülve ekkora mélységeket lehet bejárni. Ajándékként élem meg a felismerést, hogy
Kibogozhatom, rendbe rakhatom, megbocsáthatok, és jobban csinálhatom.
A mesélők után a zsűri kap szót. Torkomban dobog a szívem. Tudom, hogy ez most nem ennek a versenynek az izgalma, hanem ismét a ruhája szegélyét bügyürgető magamnak szurkolok. Joggal dicsérnek meg minden résztvevőt. Meglepetésemre, egyforma emléklapot kapnak, nincs rangsorolás. Hát, persze! – csapok a homlokomra megkönnyebbülve. Hiszen még csak napközisek.
Kislányom kezembe nyomja az emléklapot – Nyertem, anya, nézd, mindenki nyert! Annyira boldog, és boldog vagyok én is. Mindenki nyert, ismétlem, és büszkén ölelem magamhoz.
korábban írtuk
Szilágyi Szilamér: Kell a hazug-cumi – Egy jól filterezett kép, és jönnek a lájkok
Hazug-cumi. Amikor csecsemőkorban nincs idő, vagy nem alkalmas a helyzet a szoptatásra, akkor ezt kapja a gyermek: hazug-cumit. Ennek az elődje a pálinkába mártogatott kenyér volt. Nagyobb gyerekeknél az utódja a telefon lett.
