Nem kell sokáig várniuk, mert jön is egy hölgy vagy inkább kislány. Mintha csak régi ismerősök lennének, helló, helló, és be is telepedik közéjük egy szál semmiben. Fiatal, enyhén molett lány, olyan tizennyolc-tizenkilenc éves. Egy távoli moldvai falucskából toborozták több társával együtt őt is; akik begyűjtötték, két-három hónapig, fél évig dolgoztattak egy-egy újabb transzportot a városban, amíg meg nem „unták” a helyiek, aztán vetésforgószerűen kicserélték a lányokat más, hasonló szolgáltatásokat nyújtó intézmények készleteivel. Ilyenformán mindig friss, legalábbis frissnek tűnő áru várta a klienseket. És most persze őket is, egy ilyen hosszan elnyúló ünnepség, majd buli után.
„Én még sosem voltam!” „Én sem.” „Próbáljuk ki?” „Hááát!” „S az öreg?” „Visszük őt is.” Kérhetek egy pohár italt, kérdezte olyan szeméremmel a hangjában a kislány, mintha csak az óvoda középső csoportjában hagyta volna el ajkacskáit a szende kérésecske. Hát hogyne, édes lelkem, persze hogy kérhetsz. A kéz pedig közben el-elkalandozik a beszélgetés alatt ide is, oda is; lehetett, benne volt az is az ital árában. Egyébként igen türelmes lány volt, nyugalmából ki nem zökkenve válaszolgatott mindenfélére. Honnan jött, mióta van itt, milyenek a tarifák, szereti-e, amit csinál, neki mitől jó ez?
A kedves kis hölgynek, kislánynak időnként „dolgoznia” is kellett; ilyenkor elnézést kért, és a terem másik végében levő fényes fémrúdhoz libbent, és ott, a zene lüktetésére táncolt, lengett, lejtett egyet;
máskor pedig olyan eszeveszett forgásokat csapott, mint egy ringlispíl; aztán megint enyelgett picit a rúddal, majd nem sok idő múlva pihegve megjelent az asztaluknál.
Egy ilyen táncbetét közben belekóstoltak az italába; közönséges üdítő volt benne. Egyiküket nem hagyta nyugton a kisördög, a következő tánc alkalmával kivette a buliból megmentett és az asztal alá rejtett bort, és töltött egy rendes adagot az üdítőjébe. Ahogy visszaért, belekóstolt, és feddőleg tekintett rájuk, egy „ejnye-bejnye, fiúk, de huncutak vagyunk”-kal.
Nem kellett kerülgetni itt semmit; egyenesen lehetett kérdezni tőle, és ő is egyenesen válaszolgatott a kérdéseikre. A lányokkal szereti, mondta, a társaival, munka után, vagy csak úgy, munkán kívül, egymásnak. És nem ott, ahol amúgy is szokás, hanem a másik helyen. Az az érzés, az mindennel felér, sóhajtotta feléjük; összehasonlíthatatlanul jó, valami plusz, még nekik is, akik ebben a szakmában dolgoznak.
A boruk szépen elfogyott, s mivel azt nem akarták, felszedték a fotelből idős társukat, akinek a másfél-két órás alvás után fogalma sem volt arról, hogy hol van. Ha azt mondják akkor neki, hogy le kell ő is pengesse a tarifát, mert neki is „megvolt”, úgy jár, mint a kupiba igyekvő öregúr a viccben, akinek a nyilvánosház portásnője foghegyről odaveti:
ej, bátyám, hova-hova, hiszen maga már rég túl van ezen. Túl vagyok? – nyögi az öreg reszketeg hangon. – Hát akkor hol kell fizetni?
Másnap reggel aztán a szállásról indulnának hazafelé, ki-ki a maga otthonába. Egyikük előtt hosszú út áll, sok-sok kilométer hazáig. A másiknak csak ide, a mindössze hatvan kilométerre levő szomszéd városkába kell átugrania. Lecipelnek mindent a szálló elé, az autóhoz, csomagokat, öltönyt a vállfán, félcipőt csak úgy, szabadon, amikor keresni kezdi a távolabbi vendég a slusszkulcsot. A slusszkulcs azonban sehol. Visszamennek a szobába, ágyak alá bújnak, fürdőt megnéznek, szekrényeket nyitogatnak, de a slusszkulcs nincsen.
És nincs a nagykabát sem, amiben maradt a kulcscsomó.
És a Paradis csak este tízkor nyit. És tizenhárom óra van még addig, a nyitásig.
Kiemelt kép: Shutterstock
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2020. márciusi lapszámában jelent meg.
