Ha világmegváltó gondolatokkal nem is, de szép reményekkel vetettük bele magunkat a kertészkedésbe, állattartásba. Ennek már hat éve. Veteményes (jó nagy, mert van hely), gyümölcsfák és pulykák, majd nyulak. Márciusban érkezett az első szállítmány nyakigláb szárnyas, százvalahány. „Ugye milyen szépek?” – mutogatta párom a garázsból átalakított ideiglenes otthonban tollászkodó madarakat.
Szépséget akkor még nem véltem felfedezni sem a helyzetben, sem az állatokban. S hogy száz? Tízzel is ugyanannyi baj van, mint százzal, kaptam válaszul.
Amint igazán kitavaszodott, kifutót kaptak a pulykák: húztuk, barkácsoltuk a villanypásztor állványzatát, valóságos akadálypálya lett az első udvarból. Híztak rendesen a madarak, duzzadt a gazda melle a büszkeségtől: napi kétszeri etetés, itatás… Nemcsak a gazda szemétől hízik a jószág, munka is kell hozzá. Sok.
A szerző
Aztán történt egyszer, hogy több napra utazott el a párom. Gyorstalpaló volt: itt van az étel, ebből annyit, abból ennyit, vizet ide, ekkor kiengedni, beterelni, éjszakára bezárni stb.
Gyönyörű májusi szombat délelőtt volt, a pulykahad az udvaron legelészett. A nappaliban kávézgattam könyvbe merülve, amikor a látómező perifériáján feltűnt egy fehér folt. Majd még egy és még egy. Beterítették az udvart: fehér pulykatenger, szabadon. Toldi kutyánk fejvesztve kergette őket, hasztalanul.
Elmélkedni nem volt idő, bakancsba léptem, és úgy, bugyiban, topban kirohantam pulykát terelni.
A komondor gyorsan felvette az ívet: én tereltem egyik oldalról – csapzott hajjal, őrülten lóbálva karjaimat –, Toldi meg a másik oldalról egyengette a szárnyashad útját vissza, az elkerített kifutóra. Hosszas, fárasztó meló ez, főként oly laikus pulykaterelőnek, mint magam. „Hess! Huss! Hülye madarak!”
Aztán mindenki a helyén, kutya piheg, én széles vigyorral lihegek. Méghogy diszkókirálynő? Városi csaj? Hát nem megoldottam, ezt is? Megsimogatom a kutyát, indulok vissza a házba. A szemközti pázsiton megdermedt alakokat veszek észre. Takaros család, két gyerek, anyuka és apuka plusz a nagymama kirándulóba öltözve. Szatyorban szegfűgomba, jó volt a termés abban az évben. De a gombáról már réges-régen megfeledkeztek. Engem bámul az egész család, a kicsinek még a szája is tátva maradt. „Jó napot! – mondom. – Van-e gomba?” – figyelemelterelő taktikának szántam, kevés eredménnyel. Félszegen intek, majd berohanok a házba.
Megtanultam a falusi élet aranyszabályát: mindig legyen elöl, bejárat mellett, fogason a „játszóruhád”!
Kiemelt kép: Shutterstock