Éppen indulnánk tovább, már elosztottunk mindent a szomszéd asztaltársasággal, hogy ez a négyfős restrikció, hogy nem is igaz, mert hatan ülhetünk, aztán mégiscsak az van, hogy négyen, egyik jobban tudja, mint a másik, méltatlankodunk, csóváljuk a fejünket.
Egyszer csak hatalmas
csattanásra leszünk figyelmesek, mindenki odakapja a fejét, mi ez a meccs, már hallszanak is a dühös szitkozódások.
A sétatéri pad mellől nehezen felkászálódik egy meglett férfi, majd egy lányt segít fel, sokkal fiatalabb, fogja a térdét, súrolja, egy bicikli is a földön, ezzel repültek. Egy megszeppent kisfiú figyeli őket. Pár méterrel odébb egy család, döbbenten állnak, úgy tűnik, a kisfiú hozzuk tartozik. Eközben a teraszról záporoznak már az egyre hangosabb szidalmak, cigány, nem tudsz normálisan közlekedni, ilyenek vagytok mind, s mi van, ha elütöd, teee!
A férfi is megszólal, magyarázza, hogy ha nem húz félre, ha nem állnak fejre a lánnyal, valóban elüthették volna a gyereket, de félrekapta a kormányt, bezuhantak inkább a pad mellé, mintsem elüssék stb. Nézzék, leszakadt a lánc, a váltó, nem látják, különben sem esett baja a gyereknek, mi a gond? – kérdi idegesen, de
ezen az oldalon is egyre idegesebbek a férfiak, egyesek felállnak, öklökkel sújtják a levegőt, húzzatok el, kiabálják.
A család némán áll, mi is megnémultunk, kicsit mintha szégyellném magam, aztán a férfi meg a lány jobbnak látják indulni, menni, maguk után húzva a tönkrement kerékpárt. Marad még önbecsülés a férfiban, távozóban odaszól a teraszon ülőkhöz: Hajrá, magyarok!
Kiemelt kép: Shutterstock
