Minden korosztály megfordul itt. Esténként tizenévesek lepik el. Néha kettesben jönnek, hogy a hintán ülve smároljanak. Máskor csoportosan érkeznek, és egy dobozos sör mellett dugiban elpostáznak egy-egy szál cigit. Később már a buliba igyekvő egyetemisták találkoznak itt. Ők nem hagyományos cigit szívnak, és ugyanúgy bujkálnak, mint a tinik – a spangli kedvéért jönnek a folyópartra, a város fölé magasodó domb aljába.
Fű után szaglásznak a rendőrök is, akik a hipszterek távozása után, rendszerint késve érkeznek. Ilyenkor egyikük a járőrautóban marad, és papírokat rendezget, míg szemfüles társa elemlámpával pásztázza végig a megpihent libikókát, üres hintát, és a domboldal felsőbb teraszairól leszűrődő hangok után fülel. Annyi itt a füves, mint a szemét, mégsem kerül soha senki horogra. Mintha valójában nem is őket keresnék, csak az éjszakai műszak rutinfeladatait szeretnék letudni.
A rendőrök után érkező macskák már komolyabban veszik a vadászatot. Óvatosan lépkedve szaglásszák körül a játszóteret, de zsákmány számukra is ritkán akad. Nem is lehetnek nagyon éhesek, a tömbházak aljában rendszeresen feltűnik egy-egy bolond macskás néni, bácsi, aki megeteti őket.
A játszótér a délelőtti órákban telik meg újra élettel – nekem is ez a kedvenc napszakom. Ráérős nagyszülők térnek be gyereksétáltatás közben egy kis hintázásra unokáikkal.
Lestrapált anyukák hozzák ki a friss levegőre sápadt csemetéiket, hogy amíg azok homokvárat építenek, végre elővehessék a telefont, és elmerülhessenek a Facebook világában. Az apukák tudatosabban, kevesebbet görgetnek, és azt is többnyire a csemetéjük háta mögött.
És mivel ritkábban vannak vele, szemmel láthatóan jobban élvezik az együttlétet, mint az állandó gyerekfelügyelettől és házimunkától elfáradt feleségek. Ők inkább telefonálnak. És játszanak!
Aztán egyik nap furcsa látogatóra lettem figyelmes. Egy középkorú férfi foglalt helyet a padon, olyan újdonsült nagytata korú. Nem volt nála gyerek, sem babakocsi, kisautó. Nem osztogatott tanácsokat, és nem is sopánkodott megállás nélkül, mint az aggódóbb nagyszülők. Telefon sem volt nála, amit simogathatna. Egyedül volt, mégsem tűnt magányosnak. Ott ült a padon a boldog békeidők városi polgárainak lezser eleganciájával, a napi hajtásban felbolydult hangyabolyra emlékeztető külvilággal mit sem törődve. Olvasott, elmélyülten. És derűs nyugalmától a közeli körhinta is lelassult.
Kiemelt fotó: Shutterstock
