A rendes lányok a hajukat két copfban hordják, nem vágnak bretont, hogy a szemük mindig tisztán látszódjon. A rendes lányok nem csúfítják a testüket mindenféle testékszerrel meg tetoválással. A rendes lányok konfirmálásra arany ékszert kapnak, mert abban van az érték, szülinapjukra pedig stafírungot. Tányérszettet, eszcájgot, abroszt, ágyneműnek való anyagot, konyharuhát. A rendes lányok főznek, mosnak és vasalnak a férjükre, mert az női munka.
A rendes lányok a szexualitásukat is csak óvatosan élvezik, nem kiabálnak fölöslegesen, tisztelettudóak minden körülmények között, és csakis a férjükkel.
A rendes lányok kilenckor lefekszenek, hogy éjfélre hazaérhessenek.
Nem tudom, hogy hol és mikor romlottam el, de nem sikerült rendes lányt faragnia anyámnak belőlem. Nem olyan az anyag, amit anyám tudna faragni, nem talált rajtam fogást.
Emlékszem arra a délutánra. Az intri tanulóterme félhomályba burkolózott, most is, mint mindig, amikor felidézem magamban. Az orrpiercing olcsó volt, az akkori heti zsebpénzemből keveset kellett félreraknom, hogy megvehessem. Maga a lyukasztás kicsit más volt, azt már nem tudtam megengedni magamnak. Olcsó gyógyszesz, vattapamacs és varrótű, ami mindig volt nálam. Egy kis tükröt kellett kölcsönkérnem, egy leánybentlakásban ez semmi akadályba nem ütközött. A tanulóteremben kipakoltam az eszközöket, és egész délutáni feszített munkával lett eggyel több lyuk az orromon. És lett egy ékszerrel több a testemben.
Büszke voltam magamra, az iskolában akkor már tiltott volt a piercing, de az osztálytársaim elismerő pillantása erősebb volt a tiltásnál.
Pénteken kivételesen apám jött utánam, nem zötykölődtem a vonaton alvásba szenderedve, pihenve a hetet. „Anyád vajon mit fog szólni?” – kérdezte, amikor meglátta a piros orromban csillogó kicsike ékszert. Én csak vállat vontam, nem tudom, majd megszokja, gondoltam, az én testem, gondoltam, az én bajom, gondoltam.
Anyám akkori hisztirohamát még most sem értem, az viszont tény, hogy nagyon megbántottam, mert egész hétvégén nem szólt hozzám. A vasárnapi vonatra, vissza a bentlakásba úgy mentem, hogy anyám nem köszönt el tőlem. A döntésem az lett, hogy a hétvégére kiveszem, ne lássa többet.
Azt hiszem, hogy akkor alakulhatott ki bennem az, hogy amiről azt gondolom, hogy nem tudja megemészteni, nem szembesítem vele. A piercinget sosem bántam meg, viszont a sok ki-be tevéstől folyamatos gyulladás alatt volt, így esztétikailag nem nyújtott valami hejde látványt. Kivettem.
A piercingen túl vannak titkaim, apró és jelentéktelen lázadások a normalitás ellen vagy újraértelmezésére. Anyám sokukról nem tud. Azt tudja, hogy nem vasalok a férjemre.
Kiemelt kép: Shutterstock
