A temető hátsó kapuja – amely máskor többnyire zárva volt – most sarkig ki volt tárva. Temetés lehetett, ilyenkor szokott nyitva lenni. De a gyászjelentőket mindig a főkapura teszik, így a nő nem tudta meg, hogy kit temettek. Mikor arra járt, mindig megállt a kapu előtt, és nagy érdeklődéssel olvasta el az első betűtől az utolsóig. Megmagyarázhatatlan borzongással, már-már lenyűgözve tanulmányozta őket. Van abban valami kimondhatatlanul morbid, ahogy több évtizednyi boldogság, öröm, szenvedés, küzdelem egy fél zsebkendőnyi papír fekete keretei közt hirtelen elveszti értelmét és létjogosultságát, s a kis gyászkeretes papírfecni egy élet néma tanújává, illetve most már annak zárójelentésévé válik.
A nő édesanyja sírjához ment, amely közel volt a hátsó kapuhoz.
Friss vizet hozott a kútról, kicserélte a vázákban levő poshadtat, kidobta a száraz virágokat, majd elhelyezte a két szál sárga rózsát. Az volt édesanyja kedvenc virága. Aztán leült a sír szélére, és csendben nézelődött. Szeretett itt ülni. Nézni az embereket, akik ott sertepertélnek, tesznek-vesznek, vagy csak szomorúan üldögélnek szeretteik sírja mellett.
Tizenhárom éve üldögélt időről időre a sírkő mellett.
Tizenhárom éve, hogy egy hétfő reggel úgy fél kilenc tájékán csörgött a telefonja. A sógora hívta, hogy azonnal menjen haza, mert az anyja rosszul van. Az első gondolata az volt, hogyan mehetne most haza a munkából? De amikor a sógora dadogásából kihámozta, hogy a mentő is ott van, akkor már tudta, hogy nagy a baj. Hanyatt-homlok rohant, ahogy csak bírták a lábai. Mire a tömbház elé ért, már hozták is hordágyon letakarva. – Még él? – tört ki belőle a zokogás.
Még élt, de a kórházig kétszer élesztették újra.
Szívinfarktus. Szétrobbant a szíve. Arra már nem emlékszik, hogy miként értek be a kórházba. De a mentő még épphogy nagy szirénázással megérkezett, alighogy felvitték az édesanyját az intenzív osztályra, már ők is ott voltak. Még kétszer próbálkoztak az újraélesztéssel. A szívműködés elindult, de a kómából már nem jött ki többé. Napról napra fogyott a remény. Az orvosok, nővérkék csak csendben ingatták a fejüket. Ha ki is jön a kómából, olyan nagy mértékben károsodott az agy az oxigénhiány miatt, hogy soha többé nem tud teljes értékű életet élni. És a napok múlásával egyre kevesebb volt erre is az esély.
Azt mondják, egy ember akkor válik felnőtté, amikor elveszíti a szüleit. A nőnek pontosan egy hét kellett a felnőtté váláshoz.
Minden nap bement a kórházba. Órákig üldögélt a folyosón, érzékelte a nővérek tekintetében a szánalmat, amint elnézően kerülgették a folyosón, mint egy használaton kívüli tollseprűt. Nem küldték el, emberségből. Hadd üljön a folyosón, ha az jó neki! Aztán néhány percre be is mehetett hozzá. Szegény anya, ha látta volna magát az elmetszett gégéjével, a testéből kiálló csövekkel, amint tisztába teszik a magatehetetlen testét… Mindig rettegett a kiszolgáltatottságtól. És most
ott feküdt magatehetetlenül, pisi szagúan, a legkiszolgáltatottabb helyzetben, amiben ember valaha lehet.
A napok múlásával egyre kevesebb volt a remény. Mégis, amikor néhány percre magára maradt az édesanyjával, megpróbálta szuggerálni a kómában lévő agynak:
- Helyre fogok jönni, fel fogok épülni, élni akarok! – ismételte hangosan percekig édesanyja fülébe mantrázva, miközben nedves papírtörlővel törölgette a homlokát. Aztán az egyik napon határozottan azt látta, hogy a kómában lévő édesanyja összeráncolta a homlokát és megrázta a fejét, mintha azt mondaná:
- Fejezd be, mert akkora pofont adok, hogy a fejed leesik! Mindig ezt mondta gyerekkorában, ha valamivel felbosszantotta. És ekkor ő
végérvényesen megértette, hogy az édesanyja el fog menni, mert el akar menni.
Aztán egy hét elteltével, egy hétfői napon, amikor bement hozzá, érezte, hogy itt a vég. Nagyon zihált, a tüdejéből fortyogó, rotyogó hangok buggyantak elő, érezhetően romlott az állapota. Felhívta a nővérét, aki néhány perc múlva meg is érkezett. Együtt ültek az ágya mellett, és tehetetlenül nézték a legdrágább ember haláltusáját. A nő az ágy mellé térdelt, a drága arcot simogatta: - Mama! Eleget szenvedtél! Bár mi nagyon szeretnénk, hogy maradj, tudjuk, hogy te menni szeretnél.
Elengedünk, menj, ha menni kell! Köszönjük, hogy voltál nekünk! Nagyon szeretünk! Menj hát békével!
És ekkor az édesanyja egy hét után először és utoljára kinyitotta a szemét, és néhány pillanatra az ő szemébe nézett. Majd az utolsó levegőt kifújta, és mindennek vége volt. Mint egy lepkeszárny rebbenése, olyan volt ez a lélegzet. És ő ekkor értette meg, hogy nem a magyar nyelvnek van olyan elsöprő kifejező ereje, ahogy eddig hitte, hanem tényleg szó szerint kileheli a lelkét az ember a halálos ágyán.
Az EKG monitoron a szívverést jelző cikcakkok helyett egy egyenes vonal futott, mint a harmadrangú amerikai filmekben. A nővérke pedig diszkréten elhúzta a függönyt a sípoló monitor előtt.
A nő azóta sem tudta megfejteni, hogy mi volt abban az utolsó pillantásban. Pedig ezt mindennél jobban szeretné tudni. De édesanyja elvitte magával a titkot. Mint ahogy azt sem tudja már soha meg, hogy hány órakor született. És azóta mindenkinek mondaná, hogy kérdezze meg a még élő édesanyját, hogy hány órakor született, mielőtt a sírba vinné ezt a tudást, és még egymilliónyi másikat! És mondaná mindenkinek, hogy amikor az anyukájuk kérleli, hogy: „Ó, ne siess, maradj még egy kicsit, te mindig sietsz!”, akkor azt vegyék a halálnál is komolyabban, és
ne siessenek, maradjanak még egy kicsit, mert, ha nem, egyszer nagyon, de nagyon fog fájni, hogy ezt nem tették meg.
A nő mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal üldögélt egy darabig a sír szélén. Majd lágyan kirázott hajából egy virágszirmot, amit a májusi szellő csempészett oda, és lassan elindult hazafelé. A tavasz harsányan ünnepelte az anyák napját.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Kalakatroni Mária: Az anyaság gyönyörű dolog – minden nehézségével együtt
Gyermekorvosnak tanult, imádta, ha a koraszülött osztályon dolgozhat. Majd a sors úgy hozta, hogy a marosvásárhelyi gyermekotthon vezetője lett. A legkisebbekkel, elhagyottakkal és sérült gyerekekkel is foglalkozott Kalakatroni Mária, akinek munkája mindig összefonódott a gyerekekkel. Az anyaság, az anyai érzések nagyon sokféle változatát élhette meg munkájában és magánéletében is.
