Élnie kell és bűnhődnie – mindhalálig. Van-e visszaút a társadalom pereméről?

A férfi egy kimustrált, megfeketedett mosófazékon ül a kartondobozokból összetákolt kalibában. A decemberi hideg nem kíméli, pedig még alig szállt le az est. Lábait rongyos pokrócba burkolta, gémberedett kezeit kinyújtva melengeti a rőzséből rakott apró tűznél. Ujjai végétől alattomosan kúszik felfelé a zsibbadás, be a zsíros kabát ujja alá, egyre feljebb. Szempillájára ráfagyott a pára, bozontos szakállán apró vízcseppek csillognak, táncot lejt bennük a pislákoló tűz.

Egy hirtelen mozdulattal, kézfejével letörli a ragyogó cseppeket, majd hosszasan kotorászva elővesz kabátja zsebéből egy újságpapírba csomagolt kenyérdarabot. Egészen kicsi darabot. A papír zörgésére felemeli bozontos fejét a kutyája, mely addig összekuporodva melegedett a tűz mellett. Feltápászkodva közelebb megy, állát a férfi térdére fekteti, tekintetét a kenyérre szegezi, s többé le sem veszi róla. A férfi lassan falatozni kezd.

Nézi a kutyát, melynek szája szélén hosszan lenyúló cseppekben indul meg a nyál. Egy kis idő múltán szótlanul kettétöri a kenyeret, s felét oda kínálja az állatnak.

Az finoman kiveszi az ételt a felé nyújtott kézből, majd mohón majszolni kezdi. Esznek. Az ember s a kutya.

Nagyon vén kutya lehet már. Hat éve szegődött hozzá, az első évben, amikor hajléktalanná vált. Már akkor is öreg lehetett, fogai elkopva, bundája foltokban elhullva, rühesen, éhesen, betegen. Azóta hűséges társa jóban, rosszban. Inkább csak a rosszban, mert jóban nem sok részük volt.

Élnek. Túlélnek. Minden nap egy újabb kihívás, amikor nem kisebb a tét, mint megérni a holnapot.

De jó, hogy van neki! Így könnyebb. Van, akihez egy szót szólni, akivel összebújni hideg éjjeleken. Farkastól is védte már meg, jöttment kóbor kutyáktól, na meg az érdeklődő tekintetű kirándulókat is elriasztja ugatásával, akik nem leplezett undorral, kíváncsian lesnek be a kis kunyhó ajtaján. Igaz barát, hűséges társ. A férfi megsimogatja a kutyát, amit az heves farkcsóválással jutalmaz, majd hálásan nyalogatni kezdi a meggémberedett kezet. Szemében végtelen hála és szeretet van.

Csak az állat tud ilyen önzetlenül, feltétel és érdek nélkül ragaszkodni! Ő maradt neki egyedül. Az egyetlen társ.

A társadalom, az emberek világa kivetette magából. Kíméletlenül, mint egy rákos daganatot, mint egy rossz selejtet, úgy taszította ki a peremre, ahonnan már nincs visszaút az emberlétbe.

Vagy talán inkább ő sodorta magát az emberhez méltatlan élet szélére? Hogy neki is megvolt a bűne? Vagy talán teljes egészében őt terheli a felelősség azért, hogy ide jutott? Istenem, hányszor tette fel magának ezeket a kérdéseket.

Igen, ivott. Sokat. Sokáig. A hosszú évek alatt szépen, lassan, szinte észrevétlenül lett úrrá az életén az alkohol. Kezdetben csak társasági ivó volt, szeretett mulatni, szerette a kocsmák hangulatát. Egyetlen lehetőséget sem hagyott volna ki, gyakran ment a haverokkal kocsmázni, és ahányszor lehetősége nyílott rá, a tudatvesztésig ivott. Aztán jött a kijózanodás, a lelkiismeret-furdalás, a bocsánatkérés, a fogadkozás. Egy darabig megállta, de aztán újból eluralkodott rajta a kényszer, hogy inni kell. Ilyenkor napokig tökrészegre itta magát. Volt, hogy az árok szélén tért magához, mint egy disznó. A kijózanodást mindig iszonyú bűntudat követte, érezte, tudta a zsigereiben, hogy ennek nem lesz, nem lehet jó vége.

Szépen, lassan, de biztosan csúszott egyre lejjebb a lejtőn, míg végül már nem volt visszaút.

Hányszor látta gyerekei szemében a szomorúságot, amikor karácsony estén is tökrészegen állított haza, nem törődve az ünnep szentségével, a családi békével. Hány szépnek induló családi programot tett tönkre. Az idegeit kikezdte az ital, a függőség kihozta belőle a benne szunnyadó állatot. Ha nem jutott alkoholhoz, tört, zúzott, ordított, de részegen is egyre agresszívebb lett, ilyenkor mindenki a legkisebb egérlyukba is bebújt volna, akkora patáliákat csapott. És biza’, csattantak el pofonok is. Egyre gyakrabban, egyre nagyobbak.

Hányszor kérte az asszony kétségbeesetten, könnyes szemmel, hogy menjen el elvonókúrára. Ha magáért nem, legalább a gyerekekért, a család miatt.

De nem volt ereje hozzá. Nem volt ereje lemondani az alkoholról. Inkább lemondott minden egyébről. Így veszítette el előbb a munkáját, aztán a családját, a lakását. S végül az életét. Mert ez már nem élet. Réges-rég nem méltó emberhez. Még tán kutyához sem.

Hányszor érezte úgy az évek során, hogy feladja, nem bírja, nem akarja tovább így tengetni a napjait, nem tud így élni. Hányszor, de hányszor nézte a környék fáit, vizslatva, vajon melyik ág bírná meg? És nem az életösztön volt az, ami mindig visszarángatta az életbe, amiért a végső lépésre nem tudta rászánni magát. A kutyája volt az, akit nem tudott magára hagyni. Az öreg, beteg kutyája miatti felelősség nem engedte, hogy véget vessen nyomorúságos életének. Miatta tengeti reménytelenül napjait. A remény már rég elhagyta, régen nem hisz abban, hogy valaha jobbra fordulhat a sorsa, de nem hagyhatja magára ezt a szerencsétlen állatot. És,

aki soha életében semmiért nem tudott felelősséget vállalni, most egy kutya miatt nem tudja eldobni magától az életet. Élnie kell… És bűnhődnie... Mindhalálig.

A férfi még dob néhány gallyat a tűzre. Bevackolja magát a rongyokból összetákolt fekhelyre, a kopott, ócska pokrócot a fejére húzza. A kutya odahúzódik a lábához, egészen kicsire összekucorodva. Így melegítik egymást. Az ember s a kutya.

Az egyre gyengülő tűz fényénél a decemberi hideg kíméletlenül veszi birtokba a kunyhót. Csak néhány sápadt csillag nézi unottan, miként lengeti a fagyos szél a viskó ajtaját.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Hány év kell, hogy felállj a konyhakőről? – Tizenhárom éve nem csitul a fájdalom
Hány év kell, hogy felállj a konyhakőről? – Tizenhárom éve nem csitul a fájdalom

A temető hátsó kapuja sarkig ki volt tárva. Mint mindig halottak napján. Az év többi napján valamilyen rejtélyes okból ez a kapu zárva volt, de most hívogatón tárta ki szárnyait a világításra érkezők előtt. Özönlött a nép, pedig még csak koradélelőtt volt. A novemberi nap sugarai ragyogó aranyszínbe öltöztették a temetőt.