Bár néha úgy érzi, nagyon kanyargós út áll mögötte, Kalakatroni Mária nem tartja véletlennek azt, ahogyan az élete alakult. És nem is bánja. Úgy véli, gyermekorvosként azért vált családi típusú gyermekotthonok vezetőjévé, hogy az ott nevelkedő gyerekektől szeretet, elfogadást tanuljon, és hogy ezeknek a gyerekeknek is jobb sorsa legyen. Még a rendszerváltás előtt, gyakorló gyermekorvosként került Marosvásárhelyen a Gyermekek Házába, ahol a legkisebbekkel foglalkoztak, nullától 3 éves korig. Ide kerültek azok a gyerekek, akiket a szülészeteken hagytak (és ez elég gyakori volt), vagy lemondtak róluk a szüleik. Azok, akik valamilyen fogyatékossággal születtek, de az intézmény része volt a koraszülött osztály is, és ugyancsak a Gyermekek Házához tartoztak az ún. „házi szülések”: gyakran vittek be hozzájuk olyan gyerekeket, akiket a mezőn, erdő szélén, a legkülönbözőbb helyeken hoztak világra, vagy csak otthagytak valahol: szülészeten, állomáson, a poliklinika folyosóján. Kétszáz fölött volt az otthonban élő gyerekek száma, egy nevelőre 14 gyerek jutott…
- Hogy lehet ezt a munkát úgy végezni, hogy az ember ne fásuljon bele?
- Úgy, hogy mindenkinek volt egy-egy kedvence. És ezek a kis kedvencek adták talán nekik is a lelki erőt a munkához, hogy szívvel-lélekkel dolgozzanak. Hát gondold el, hogy ezeket a gyerekeket sorban mind meg kellett etetni, átpelenkázni, ölbe venni, babusgatni egy kicsit. És mindezt naponta ötször. Irtó nehéz munka volt.
- Neked is volt kedvenced?
- Volt.
Volt egy kisfiú, akit annyira megszerettem, hogy még haza is hoztam néhányszor, és már azon a ponton voltam, hogy örökbe fogadom.
Daninak hívták. Valamiért úgy éreztem, ez a gyermek hozzám tartozik. Végül egy segesvári család fogadta örökbe. Kértem a szülőket, hogy írjanak majd néha pár sort, és küldjenek képet, de azóta sem hallottam felőle semmit. Most 25–30 éves nagyfiú, azaz férfi lehet ő már. Szeretném látni, mi van vele.
- A rendszerváltozás – gondolom – megváltoztatott mindent az árvaházak táján is.
- Igen, jött külföldről segítség és nem csak anyagiakban. Szakemberek is érkeztek, gyógytornászok, pszichológusok mutatták meg nekünk, hogyan kellene az intézeti gyerekekkel foglalkozni. Ekkor már a Gyermekek Házának igazgatónője voltam, s bár voltak terveim az átszervezést illetően, országszerte átalakították a szociális rendszert, és megszűntették a nagylétszámú gyermekotthonokat, így a miénket is. Helyette családi típusú otthonokat hoztak létre. Pozitívuma az volt, hogy egy házba 10 gyermek került és 6–7 nevelő, akik három váltásban dolgoztak. Én felügyeltem ezeket a házakat. Ez rengeteg papírmunkával járt, és azt nem szerettem. Én gyógyítani akartam, azt, hogy aktívan vegyek részt a gyerekek nevelésében. Így aztán kezdtem járni terepre, a házakhoz. A személyzet nagy részét ismertem, hisz együtt dolgoztunk korábban is. És sikerült egy nagyon jó közösséget kialakítani.
- Itt már nem csak 3 éves korig voltak gyerekek, ugye?
- Nem. Akik ezekhez a házakhoz kerültek, ott is nőttek fel, falun, jó környezetben, iskolába is jártak. És én úgy örvendtem, mert én így képzeltem el, hogy éljenek úgy, mint egy családban. Ez az időszak is nagyon különleges volt, mert ezekben a házakban többnyire a szellemileg károsult gyerekek maradtak. A többieket nagyrészt hazavitték vagy örökbe fogadták, amikor az örökbefogadás procedúrája is könnyebbé vált az országban.
- Hogyhogy nagyrészt hazavitték? Volt, akit nem?
- Igen. Előfordult. Mert ezekben a házakban olyan gyerekek is voltak, akik nem voltak árvák, de a szüleik lemondtak róluk, mert nem tudták megadni a legalapvetőbb szükségleteket nekik. Volt azonban ennél szívbemarkolóbb eset is. Volt egy Down-szindrómás kislányunk, de nem a súlyosabbik fajta, enyhébben volt érintve. A szülei jól szituált emberek voltak, és volt egy nagyobb lánytestvére is. Egyszer megpróbáltunk beszélni a szülőkkel, elmentünk hozzájuk, de nem akarták hazavinni. És ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy a nagy lányuk, a kislány testvére nem is tudta, hogy van egy húga, és hogy mi van vele. Úgy sajnáltam szegény kislányt. Mert ott vannak a szülei, és nem kell nekik. A szülői törődést nem kapja meg úgy az otthonban, ahogy egy szerető családban megkapná, annak ellenére, hogy mindenki szívvel-lélekkel dolgozott.
A gyermekotthonokban senki nem a fizetésért dolgozik, ma sem. Az ottani munka hivatás.
De annyi szeretetet lehet kapni ezektől a gyerekektől, hogy az mindent kárpótol. Biztosan többet kerestem volna, ha az egészségügyben maradok, de ez többet ért. Ez kellett nekem, ez a szeretet tőlük.
- Teljesen elszakadtál az orvosi munkától?
- Nem teljesen, mert az nagyon fájdalmas lett volna. Jártam ügyeletezni a koraszülött osztályra. Imádtam a szakmámat, a gyerekeket, főleg a koraszülötteket és az újszülötteket. Emlékszem, amikor az egyetemről először odakerültünk közéjük, és megláttam a koraszülötteket, az volt az első gondolatom, hogy hát ezek ici-pici csodák. S minden olyan pici és vékonyka rajtuk, de mégis tökéletesek. Olyan édesek voltak. A szívem csücskei a 0–3 éves kisgyerekek.
- Csak nekem tűnik úgy, hogy túlcsordulnak benned az anyai érzések?
- Ezt én is így érzem.
Amikor az ember egy újszülöttet lát, újra felélénkül, megújul benne az édesanyai érzés, még ha nem is ő szülte azt a pici csecsemőt.
Én a gyermekekért mindent meg tudnék csinálni. És az unokák jelenléte, az szintén óriási boldogság. Mert nincsenek azok a kötelező dolgok, mint szülőként, csak szeretni kell őket.
- Közel állsz az unokáidhoz?
- Hat unokám van. Imádom őket. Három közülük otthon született, és az egyik itthon, nálam jött a világra. Akkor láttam a különbséget a kórházi és az otthonszülés között. Hogy milyen szép lehet a születés pillanata: félhomályban, gyertyafénnyel, türelemmel kivárni azt, hogy megszülessen a gyerek, kivárni azt, hogy a köldökzsinór ne pulzáljon, és csak akkor vágni el. Még a köldökzsinórral együtt a babát az anya mellére tenni… Mindháromnak én vágtam el a köldökzsinórját, úgyhogy ez is egy olyan szép megélés volt. Amikor fogod és érzed, hogy piheg. Azt a kicsi babát a válladra fekteted, és érzed, hogy ahogy szuszog. Szóval én úgy gondolom,
az anyaság gyönyörű dolog, kezdve a terhességgel, a szülésen át a nevelésig, minden nehézségével együtt,
és olyan öröm számomra, hogy mindegyik unokám születésénél ott voltam.
- Jó is, hogy ezt elmesélted, hogy – az édesanyává válás mellett – az unoka születésekor nagymama is születik, mert ezt hajlamosak vagyunk a háttérbe szorítani, megfeledkezni erről…
- Én úgy éreztem, hogy az unokáim születésekor újra anyává is váltam. A nagymamaság nagyon jó dolog. Az unokákkal lenni az egy még nagyobb fokú boldogság, mint a saját gyerekeidet nevelni. Talán mert már nincsenek elvárások, kötelező dolgok, csak szeretni, babusgatni kell az unokákat.
- Úgy tűnik, az anyai érzések nagyon sokféle változatát megélhetted. A gyermekotthonban is akarva-akaratlanul előjönnek ezek az érzések.
- Bizony. Ragaszkodtam én is azokhoz a gyerekekhez, és nagyon át tudtam érezni a sorsukat. Egy adott pillanatban már
kilenc ház volt, ami hozzám tartozott, százhúsz-százharminc gyerekkel. És mindeniknek tudtam a nevét, a történetét, diagnózisát, kezelését.
Ezért én nem tűrtem, ha nem úgy bántak velük, ahogy kell. Olyankor akár kiabáltam is, bár nem vagyok olyan típus.
- Mit mondtál olyankor?
- Hogy képzeljék magukat a gyerek helyébe. Ha csak egy napig azt az életet kellene élje, amit az a gyerek, hogyan érezné magát? Mindig azt mondtam, hogy én senkinek nem kívánok mást, minthogy kapja vissza valamikor az életben azt, amit ő ad ezeknek a gyerekeknek, semmi mást. Mert senki nem tudhatja, miért éppen ezt a munkát adta neki a sors.
- Te hogyan magyarázod magadnak? Miért ez a munka, ez az életút jutott neked?
- Nem tudom, de én az otthonban élő gyerektől mindig olyan feltöltődve jöttem el. Azt hiszem, lelkileg mindenkihez kötődtem. Hatalmas empátiával tudtam velük dolgozni. Nem tudtam, és most se tudnám másképp csinálni.
Azért kerültem én a gyermekotthonba, hogy ne más kerüljön oda, hogy ezeknek a gyerekeknek egy kicsivel jobb soruk legyen.
- Kinek ajánlanád azt, hogy gyermekotthonban dolgozzon?
- Én azt mondom most, hogy aki a szívével gondolkozik, tehát szív vezérelt ember, az az ember menjen oda. Mert ha nem olyan, akkor utálni fogja a munkáját, hamar kiég, és a legnagyobb vesztese ennek az a gyerek lesz, akivel dolgozik.
- Sokakat elriaszt ez a munka, de mégis, aki benne dolgozik, és ahogy mondod, szívvel-lélekkel, nagyon sokat tud kapni is...
- Nagyon sokat. Gyakran előfordult velem is, hogy ha bementem egy házba a gyerekekhez, rögtön elfelejtettem az otthoni gondjaimat. Mindig szeretettel vártak engem, szerettek, és ez kölcsönös volt. Én nem bánom, hogy végül is ez a kacskaringós utam így alakult, mert olyan dolgokat tapasztaltam és éltem át, amit egy egyszerű gyermekorvosként nem lett volna lehetőségem. Nekem így lett kerek az életem, így teljesedett ki. Gyermekorvosnak kellett tanuljak, a koraszülött osztály élményeit is meg kellett éljem, azt is, hogy milyen az elhagyott gyerekek világa, a fogyatékkal élőké. Egy szép kis tarka mozaikvilágom volt, mint egy nagy színes puzzle. Annak neveztem a házakat is, puzzle-nek, ahol mindenkinek megvan a maga helye: a gyerekeknek és a személyzetnek is. Ha a kis darabkákat összerakjuk, lesz belőle egy nagy kép: hogy szép vagy ronda, az attól függ, hogy mi milyen darabkát adunk hozzá ehhez a nagy képhez. Én igyekeztem, hogy minden házban szép kép legyen.
Fotó: Csatlos Tünde
