Problémamentes terhességem volt, makkegészségesen vágtam bele a terhességbe, utoljára huszonévesen volt ennyire ideális a testsúlyom, az első labor eredményeimről a háziorvos azt mondta, hogy tankönyvbe illően tökéletes. Mindezek mellett úgy képzeltem magamról, hogy jók a fizikai adottságaim, sportolok, rugalmas vagyok, és a genetikám is jó, hiszen a családban mindenki természetesen szült. Pszichésen is felkészültnek éreztem magam, mindig kitartó, céltudatos voltam, és könnyen fókuszálok egy feladatra. Különben is, mostanában a csapból is az folyik, hogy szülni mennyire jó, és hogy minden nő képes rá. Kinek kellett a B terv? Nyilván volt néhány alapvető ismeretem a császármetszésről, azt is tudtam, hogy valamivel nagyobb az esélye a császármetszésnek, ha 35 éves kor fölött szülök, de a várandósság alatt igyekeztem kizárni a negatív forgatókönyveket, ezzel együtt sajnos az információ is kimaradt.
Aznap késő este épp aludni készültünk, majd egy dugóhúzószerű pukkanás és egy iszonyú erős fájás jelezte, hogy elkezdődött.
Már ez is jókora meglepetés volt, mert korábban sem leírva, sem szóban nem hallottam senkitől, hogy a magzatvíz elfolyása ilyen fájdalommal jár. No, és a filmekben sem közvetítik… Bár tudtam, hogy minden szülés másmilyen, a leírások abban a hitben tartottak, hogy a fájások eleinte enyhébbek és ritkák, majd erősödnek és sűrűbbek. Így az első perceket a férjemmel beszélgetve és a fájások közötti időt mérve töltöttem,
úgy képzeltem, lesz még időm üzeneteket írni a családnak és a barátoknak, de fél óra múlva már 8, majd mire a zuhany alól kijöttem, 6 perces fájásaim voltak.
Akkor úgy éreztem, hogy ezzel a tempóval már nem biztonságos az otthonlét, így elindultunk a kórházba. Éjszaka, hétvége, ügyelet: nem túl szerencsés együttállás – ma már tudom, hogy még magánkórházban sem. Az ápolónő vette fel az adataimat, hitetlenkedő arccal nyugtázta, amikor azt mondtam, hogy 6 percesek a fájásaim, az ügyeletes orvos bemutatta az „esetemet”, majd hozzáfűzte, hogy szerinte ez még sokáig fog tartani. A vizsgálat ezt alá is támasztotta, mivel a gyorsan következő fájások ellenére, alig volt tágulásom.
Vajúdás alatt, azt hiszem, mindannyian érzelmileg sokkal kiszolgáltatottabbak és érzékenyebbek vagyunk, erősebben hat a megnyugtató szó, de jobban betalál a gúny is.
Javasolták, hogy menjünk haza és jöjjünk vissza reggel. Az orvos ezt még kiegészítette azzal, hogy érdemes lenne gyalog jönnünk legközelebb, az biztos segítene rajtam. Abban a tudatban mentem haza, hogy nem hittek nekem, olyan borzalmasan kicsinek és tudatlannak éreztem magam, ahogy korábban semmilyen iskolai vagy egyéb megmérettetésen. Otthon további 3 órán át 3–4 percenként jöttek a fájások, legszívesebben rögtön visszafordultam volna, de arra gondoltam, hogy még mindig jobb a férjemmel kettesben, az otthonunkban szenvedni, mint azt látni, hogy idegenek arcára az van írva, hogy hisztis, a fájdalmat eltúlzó, az éjszakai pihenést felborító személy vagyok.
Kora reggel ismét bementünk, mert elkezdtem fáradni és a biztonságérzetem ismét alábbhagyott. Felébresztettük az ügyeletet, aminek a következménye az lett, hogy rajta „felejtettek” az NST-n, kb. egy óráig feküdtem vízszintesen, 2–3 percenként visszatérő fájásokkal. Ekkorra végre behívták az orvosomat, aki bátorított, hogy váltsak pozíciót, ő tud úgy is mérni, hogy nem fekszem.
Mivel sem a kisfiunk szívhangja nem volt folyamatosan rendben, sem az én tágulásom nem alakult a vártnak és a fájdalmak intenzitásának megfelelően, a császármetszés mellett döntöttünk,
amire bejöhetett a férjem is. Ő látta először a kisfiunkat, elvághatta a köldökzsinórt, majd az intenzíven 6 órán keresztül együtt lehettünk. A covidos idők ellenére is bent maradhatott, amíg nekem mozdulatlanul kellett feküdni. Az ellátást követően rögtön megkaptam a kisbabámat, és mellre is tehettem, így végül 6 órányi aranyórában volt részünk. Mindezért máig hálás vagyok, és nagyon jó érzéssel tölt el, ha visszaemlékszem ezekre a pillanatokra.
A kórházban töltött további két nap azonban leírhatatlanul nehéz volt. Fogalmam sem volt, mit jelent egy ilyen nagy hasi műtét után újra lábra állni. Úgy éreztem, képtelen vagyok rá, az első próbálkozás nem is jött össze.
A sürgetés, bár talán jószándékú volt, csak növelte a bizonytalanságomat és az értéktelenség érzését bennem.
Végül kiderült, hogy nagyon sok vért vesztettem a műtét alatt, ezért vagyok az ájulás határán minden próbálkozásnál.
A testi fájdalmak több héten keresztül tartottak, sok rutintevékenység elvégzése is gondot okozott. Szó sincs arról, hogy a császármetszés nem fáj, sőt, hetekig tartó fájdalommal jár. Amit a legjobban szeretnél – bármikor felkapni, vinni, ringatni, különböző pozíciókban szoptatni a babádat –, arra nem biztos, hogy képes vagy a kezdetektől.
A testi sebek azonban könnyebben gyógyulnak a lelkieknél,
még akkor is, ha olyan társ volt mellettem, aki minden panaszomat végighallgatta, segített a kisfiam ellátásában, sőt, engem is ápolt, és akivel együtt néztem meg először a hegemet. A császármetszés nálam is – mint sokaknál – veszteség- és kudarcélmény volt. Megjelentek a tipikus poszttraumás és a veszteséghez kapcsolódó tünetek is emlékbetörésekkel, a mi lett volna, ha... kérdés számtalan változata. Százezer forgatókönyv zakatolt a fejemben: ha hamarabb bemegyünk, ha később megyünk, ha többet ülök a labdán, ha többször kenjük a hátamat, ha kérek epidurálist, ha kérek oxitocint, ha vízben vajúdok, ha..., ha..., ha...
Elkezdtem figyelni az ismerősi körben lévő kismamákat, kik szültek még császárral, kész statisztika volt a fejemben erről és, ha kiderült, hogy valaki más is az én cipőmben járt, annak örültem, úgy éreztem, akkor nem én vagyok az egyedüli, aki képtelen volt „rendesen” szülni.
A környezet sem könnyíti meg ilyenkor a nők helyzetét: megkaptam, hogy mit képzeltem, az én koromban borítékolva volt a császár.
Pedig jó, ha tudjuk, hogy az „előrehaladott” anyai életkor nem indok a császárra, és önmagában nem is oka annak. Jött a sokszor elhangzó örüljek, hogy minden jól alakult, mindketten egészségesek vagyunk, alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. Ettől csak még nagyobb lelkifurdalásom támadt, hiszen pontosan tudom, hogy sokkal súlyosabb élethelyzetek is kialakulhatnak a szülés körül. Ez a tanács így csak arra volt jó, hogy megkérdőjelezzem az érzéseimet. Úgy éreztem, nincs jogom panaszkodni. Furcsa kettősség ez, hiszen
nagyon is hálás vagyok azért, mert egészséges gyermekünk született, boldog vagyok, hogy csodálatos 9 hónap után jött világra, gyönyörű és mindketten jól vagyunk, mégis fáj, hogy a szülésélményem nem lett olyan felemelő, ahogy reméltem.
A férjemet azzal vigasztalták, hogy sebaj, legalább „odalent” nem történt változás. Nyilvánvalóan a tanácsadó szerepébe bújt szomszéd nem tud túl sokat sem az orvosi, sem a lelki vetületéről ennek a témának. A tudományos adatok ma már alátámasztják, hogy maga a terhesség és a hasi heg is negatívan hathat a gátizmok működésére. A császármetszés, pláne, ha hosszú vajúdás után történik, nem számít kíméletesebb megoldásnak a női szerveket illetően. S ha már a női szervekről esik szó, örülök, hogy táplálhatom a kisfiamat, mert tudom, hogy a császármetszés után ez nem adatik meg mindenkinek. Ha az édesanya ilyenkor nem kap kellő támogatást, akkor könnyen válhat ez is kudarcélménnyé. Szerencsére a császármetszés utáni szoptatási nehézségekről sem olvastam a szülés előtt, így szentül hittem, hogy legalább ez menni fog, de kellett hozzá egy szuper szoptatási tanácsadó, rengeteg kitartás és a támogató környezet. Boldoggá tesz, hogy a testem képes táplálni a kisfiamat, és hálás vagyok magamnak, hogy megharcoltam ezt a harcot, de a császárral és emiatt a női lényemmel és létemmel sok dolgom van még. Éppen akkor kaptam új „feladatot” a nőiességem terén, amikor úgy tűnt, hogy ezzel révbe értem, kiegyensúlyozott és elégedett vagyok.
A szülés és az anyaság az önismeret egészen új dimenzióit nyitották meg előttem.
A környezetnek érdemes azt is tudni, hogy egy traumatikus – akár természetes, akár császáros – szülés rizikófaktort jelent a szülés utáni depresszió kialakulásában, ezért még nagyobb érzékenységgel érdemes odafigyelni azokra az anyukákra, akik a szüléssel kapcsolatos élményeikről panaszkodnak, lehet ez egy előjele a posztpartum depressziónak. Természetesen
nem alakul ki depresszió mindenkinél, aki császármetszést élt át, de érdemes a szülésélményt szakember segítségével feldolgozni, ha úgy érezzük, egyedül nem birkózunk meg vele.
Ma már úgy gondolom, hogy ha másképp csinálhatnék valamit, akkor biztos, hogy jobban felkészülnék az esetleges császármetszésre, hogy legyen kapaszkodóm, ne kelljen a szülés utáni napokat azzal töltenem, hogy ismerősök és az internet segítségével megtudjam, valójában mi is történt velem, a testemmel, a lelkemmel, és milyen lehetett mindez a kisbabámnak.
Április 21., a császármetszés világnapja végül is ünnep a számomra. Ezen a módon kaptam az élet legnagyobb ajándékát és a legnagyobb kihívását is, az anyai szerepet.
Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Azok a nők, akik nem erre készültek, de így született a gyermekük tudják, velem együtt, hogy a császármetszés sem testileg, sem lelkileg nem a könnyebb út. Remélem, hogy mindannyian tudják azt is, hogy a gyermekünk iránt érzett szeretetünkből és odaadásunkból semmit sem von le a szülés módja.
Bár a saját élmény szavakba öntése terápia is, mégsem öncélúság vezérel.
Fontos hangot adni a nehéz érzéseinknek, a csalódottságnak, a kudarcélménynek, hogy aki hasonlót élt át, tudja, nincs egyedül.
Jó lenne kicsit többet beszélni a szülés körüli nehézségekről, akkor is, ha érthető módon (a császármetszések indokolatlanul magas száma) a nőkben a természetes szülés iránti vágyat és elszántságot kell erősíteni. Biztos vagyok benne, hogy miközben a műtét utáni fizikai erőnlétüket próbálják visszaszerezni, nem kis erőfeszítéssel igyekeznek a kisbabájukat életben tartani, valamint a lelküket ért sebeket gyógyítgatják, jól jönne a tudat, hogy nincsenek egyedül, nehézségek, problémák bárkinél adódhatnak és, talán jól jönne a megerősítés is, hogy az anyaságukat, a női és emberi értéküket ez az élmény nem kisebbíti.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
A „későn” szülésnek is vannak előnyei
Noha manapság egyre több ismert nőről tudjuk, hogy késői életkorban vállalt gyermeket, és a nemzetközi statisztikai adatok, valamint a hétköznapi tapasztalataink is azt mutatják, hogy kitolódik a családalapítás átlagéletkora, még mindig sokan megbélyegzően gondolkodnak azokról a nőkről, akik nem a húszas éveikben szánják el magukat a gyermekvállalásra.
