Problémamentes terhességem volt, makkegészségesen vágtam bele a terhességbe, utoljára huszonévesen volt ennyire ideális a testsúlyom, az első laboreredményeimről a háziorvos azt mondta, hogy tankönyvbe illően tökéletes. Mindezek mellett úgy képzeltem magamról, hogy jók a fizikai adottságaim, sportolok, rugalmas vagyok, és a genetikám is jó, hiszen a családban mindenki természetesen szült. Pszichésen is felkészültnek éreztem magam, mindig kitartó, céltudatos voltam, és könnyen fókuszálok egy feladatra. Különben is, mostanában a csapból is az folyik, hogy szülni mennyire jó, és hogy minden nő képes rá. Kinek kellett a B terv?
Nyilván volt néhány alapvető ismeretem a császármetszésről, azt is tudtam, hogy valamivel nagyobb az esélye a császármetszésnek, ha harmincöt éves kor fölött szülök, de
Akkor úgy éreztem, hogy ezzel a tempóval már nem biztonságos az otthonlét, így elindultunk a kórházba. Éjszaka, hétvége, ügyelet: nem túl szerencsés együttállás – ma már tudom, hogy még magánkórházban sem. Az ápolónő vette fel az adataimat, hitetlenkedő arccal nyugtázta, amikor azt mondtam, hogy hatpercesek a fájásaim, az ügyeletes orvos bemutatta az „esetemet”, majd hozzáfűzte, hogy szerinte ez még sokáig fog tartani. A vizsgálat ezt alá is támasztotta, mivel a gyorsan következő fájások ellenére, alig volt tágulásom.
Javasolták, hogy menjünk haza, és jöjjünk vissza reggel. Az orvos ezt még kiegészítette azzal, hogy érdemes lenne gyalog jönnünk legközelebb, az biztos segítene rajtam. Abban a tudatban mentem haza, hogy nem hittek nekem, olyan borzalmasan kicsinek és tudatlannak éreztem magam, ahogy korábban semmilyen iskolai vagy egyéb megmérettetésen. Otthon további három órán át három-négy percenként jöttek a fájások, legszívesebben rögtön visszafordultam volna, de arra gondoltam, még mindig jobb a férjemmel kettesben, az otthonunkban szenvedni, mint azt látni, hogy idegenek arcára az van írva, hogy hisztis, a fájdalmat eltúlzó, az éjszakai pihenést felborító személy vagyok.
Kora reggel ismét bementünk, mert elkezdtem fáradni és a biztonságérzetem ismét alábbhagyott. Felébresztettük az ügyeletet, aminek a következménye az lett, hogy rajta „felejtettek” az NST-n, kb. egy óráig feküdtem vízszintesen, két-három percenként visszatérő fájásokkal. Ekkorra végre behívták az orvosomat, aki bátorított, hogy váltsak pozíciót, ő tud úgy is mérni, hogy nem fekszem.
amire bejöhetett a férjem is. Ő látta először a kisfiunkat, elvághatta a köldökzsinórt, majd az intenzíven hat órán keresztül együtt lehettünk. A covidos idők ellenére is bent maradhatott, amíg nekem mozdulatlanul kellett feküdni. Az ellátást követően rögtön megkaptam a kisbabámat, és mellre is tehettem, így végül hat órányi aranyórában volt részünk. Mindezért máig hálás vagyok, és nagyon jó érzéssel tölt el, ha visszaemlékszem ezekre a pillanatokra.
A kórházban töltött további két nap azonban leírhatatlanul nehéz volt. Fogalmam sem volt, mit jelent egy ilyen nagy hasi műtét után újra lábra állni. Úgy éreztem, képtelen vagyok rá, az első próbálkozás nem is jött össze.
Végül kiderült, hogy nagyon sok vért vesztettem a műtét alatt, ezért vagyok az ájulás határán minden próbálkozásnál.
A testi fájdalmak több héten keresztül tartottak, sok rutintevékenység elvégzése is gondot okozott. Szó sincs arról, hogy a császármetszés nem fáj, sőt, hetekig tartó fájdalommal jár. Amit a legjobban szeretnél – bármikor felkapni, vinni, ringatni, különböző pozíciókban szoptatni a babádat –, arra nem biztos, hogy képes vagy a kezdetektől.
segített a kisfiam ellátásában, sőt, engem is ápolt, és akivel együtt néztem meg először a hegemet. A császármetszés nálam is – mint sokaknál – veszteség- és kudarcélmény volt. Megjelentek a tipikus poszttraumás és a veszteséghez kapcsolódó tünetek is emlékbetörésekkel, a mi lett volna, ha... kérdés számtalan változata. Százezer forgatókönyv zakatolt a fejemben: ha hamarabb bemegyünk, ha később megyünk, ha többet ülök a labdán, ha többször kenjük a hátamat, ha kérek epidurálist, ha kérek oxitocint, ha vízben vajúdok, ha..., ha..., ha...
Elkezdtem figyelni az ismerősi körben lévő kismamákat, kik szültek még császárral, kész statisztika volt a fejemben erről, és ha kiderült, hogy valaki más is az én cipőmben járt, annak örültem, úgy éreztem, nem én vagyok az egyedüli, aki képtelen volt „rendesen” szülni.
Pedig jó, ha tudjuk, hogy az „előrehaladott” anyai életkor nem indok a császárra, és önmagában nem is oka annak. Jött a sokszor elhangzó „örüljek, hogy minden jól alakult, „mindketten egészségesek vagyunk, alakulhatott volna sokkal rosszabbul is”. Ettől csak még nagyobb lelkifurdalásom támadt, hiszen pontosan tudom, hogy sokkal súlyosabb élethelyzetek is kialakulhatnak a szülés körül. Ez a tanács így csak arra volt jó, hogy megkérdőjelezzem az érzéseimet. Úgy éreztem, nincs jogom panaszkodni. Furcsa kettősség ez, hiszen nagyon is hálás vagyok azért, mert egészséges gyermekünk született, boldog vagyok, hogy csodálatos kilenc hónap után jött világra, gyönyörű és mindketten jól vagyunk, mégis fáj, hogy a szülésélményem nem lett olyan felemelő, ahogy reméltem.
Nyilvánvalóan a tanácsadó szerepébe bújt szomszéd nem tud túl sokat sem az orvosi, sem a lelki vetületéről ennek a témának. A tudományos adatok ma már alátámasztják, hogy maga a terhesség és a hasi heg is negatívan hathat a gátizmok működésére. A császármetszés, pláne, ha hosszú vajúdás után történik, nem számít kíméletesebb megoldásnak a női szerveket illetően.
S ha már a női szervekről esik szó, örülök, hogy táplálhatom a kisfiamat, mert tudom, hogy a császármetszés után ez nem adatik meg mindenkinek. Ha az édesanya ilyenkor nem kap kellő támogatást, akkor könnyen válhat ez is kudarcélménnyé. Szerencsére a császármetszés utáni szoptatási nehézségekről sem olvastam a szülés előtt, így szentül hittem, hogy legalább ez menni fog, de kellett hozzá egy szuper szoptatási tanácsadó, rengeteg kitartás és a támogató környezet. Boldoggá tesz, hogy a testem képes táplálni a kisfiamat, és hálás vagyok magamnak, hogy megharcoltam ezt a harcot, de a császárral és emiatt a női lényemmel és létemmel sok dolgom van még.
A környezetnek érdemes azt is tudni, hogy egy traumatikus – akár természetes, akár császáros – szülés rizikófaktort jelent a szülés utáni depresszió kialakulásában. Ezért még nagyobb érzékenységgel érdemes odafigyelni azokra az anyukákra, akik a szüléssel kapcsolatos élményeikről panaszkodnak, lehet ez egy előjele a posztpartum depressziónak. Természetesen nem alakul ki depresszió mindenkinél, aki császármetszést élt át, de érdemes a szülésélményt szakember segítségével feldolgozni, ha úgy érezzük, egyedül nem birkózunk meg vele.
Ma már úgy gondolom, hogy ha másképp csinálhatnék valamit, akkor biztos, hogy jobban felkészülnék az esetleges császármetszésre, hogy legyen kapaszkodóm, ne kelljen a szülés utáni napokat azzal töltenem, hogy ismerősök és az internet segítségével megtudjam, valójában mi is történt velem, a testemmel, a lelkemmel, és milyen lehetett mindez a kisbabámnak.
Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Azok a nők, akik nem erre készültek, de így született a gyermekük tudják, velem együtt, hogy a császármetszés sem testileg, sem lelkileg nem a könnyebb út. Remélem, hogy mindannyian tudják azt is, hogy a gyermekünk iránt érzett szeretetünkből és odaadásunkból semmit sem von le a szülés módja.
Bár a saját élmény szavakba öntése terápia is, mégsem öncélúság vezérel. Fontos hangot adni a nehéz érzéseinknek, a csalódottságnak, a kudarcélménynek, hogy aki hasonlót élt át, tudja, nincs egyedül.
Biztos vagyok benne, hogy miközben a műtét utáni fizikai erőnlétüket próbálják visszaszerezni, nem kis erőfeszítéssel igyekeznek a kisbabájukat életben tartani, valamint a lelküket ért sebeket gyógyítgatják, jól jönne a tudat, hogy nincsenek egyedül, nehézségek, problémák bárkinél adódhatnak és, talán jól jönne a megerősítés is, hogy az anyaságukat, a női és emberi értéküket ez az élmény nem kisebbíti.
korábban írtuk
Molnár Szabolcs: Jó lenne értéket hagyni magunk után
A Csíkszeredában élő Molnár Szabolcs a Kárpát-medence zenei kultúrájának őrzője, a térség egyik meghatározó prímása. Olyan értékek mentén épít közösséget és neveli feleségével négy gyermekét, amelyekben helyet kap a hit, az alázat és a tisztelet.
