Kamaszok vagyunk, amikor külsőségekben, tettekben méri magát az ifjú. Milyen a hajam, a cipőm, vagy épp milyen nem, mit bír el a gyomor, ki a barátom, ki nem, hosszú a sor. Szerencsés esetben az olvasás is lehet ilyen gesztus, túl vagyok Kafkán–Dosztojevszkijen–Hrabalon–Hessén, vagy kit érdekel, a könyvtár ajtaja merre nyílik. Mi néhányan szeretünk ekkoriban, lázadó kamaszként, a csendes elvonulásokban mutatni meg a másságot. Én azonban csak ezután, hogy abban a mellékutcai csehóban felpattintotta mintegy mellékesen a kérdést, hogy mit olvasok. Csak ezt követően sejlik fel számomra a világ egzisztenciális-metafizikai bonyolultsága, tragédiája és szépsége is.
Egy füzetbe jegyzem számozva, kitől mit olvastam el, de a füzetnek nyoma vész valahol az egyetemi évek alatt, később megpróbálom emlékezetből rekonstruálni a listát, hiányosan. Aztán ennek is lába kél, elengedem.
Az idő ugyebár kérlelhetetlen, legnagyobb öröm, hogy hat évvel ezelőtt megszületik a fiam, de a könyvekkel való kapcsolatom megromlik. Olyannyira, hogy egy évre csupán annyi olvasmány jut, amit egy kezemen megszámolok. Mostanában kezdem behozni a lemaradást, de még mindig vékony a felhozatal. Irigykedve figyelem kollégáim, ismerőseim buzgó könyv-csereberéjét, s próbálom az ismeretlen szerzők nevét megjegyezni. Időközben pedig így okoskodom:
nem olvasom el azt, ami elsőre untat, nem visz magával, nem érdekel, milyen híres-neves, nem zavar, hogy ez már a 70. oldal, ott egye meg a fene, az időm véges, időm szent.
De van, aki betalál a szívbe.
Egy dadogás története: „Ilyen vívódások közepette született a haladékelméletem, amely röviden arról szól, hogy bár semmi értelme az emberi létezésnek, tehát azonnal véget kell neki vetni, de haladékot adunk magunknak, hátha majd valami kiderül, és megint haladékot adunk, ahogy eddig is.” Vida Gábor írja ezt, és azon gondolkodom, vagyis remélem, hogy az idő s az élet valamilyen folyása majd megengedi, hogy a halogatott dolgok (könyvek) majd visszatérnek, majd emlékezni fogok, mit hagytam ki, mit kell mindenképpen pótolnom (hogy hátha valami kiderül). Tudom, hogy életem egyik meghatározó könyve ez, úgy is, hogy még jönnek jó, értelmes, okos olvasmányok.
Savonarola: van abban valami sorszerű (bár nem hiszek ebben) avagy romantikus, hogy egy könyves nagytakarítás után, Sopronban, a bátyám szól, vigyem, ami tetszik, s megtalálom Nagy András e zseniális regényét. Könnyesre röhögöm magam, még passzusokat is felolvasok belőle a férjemnek, annyira jó.
A nyugalom: Ez azután jön, hogy A vége címűn már túljutok. Bartis Attila könyvei felbosszantanak, leginkább A nyugalom. Míg a barátnők dicshimnuszokat zengenek ezekről, én értetlenül állok. Hogy hogyan nem lehet megunni ezt az önelégült, hímsovén, a mindenkit megdöntök és a mindenkit én tudok a legjobban meghúzni ömlengést? Egyszer olvasok egy kritikát, ami az érzéseimmel azonos. Megnyugszom.
Miután anyu a temetőbe, apám pedig közelebb költözik hozzám, üres óráiban olvasni kezd, ahogy ő mondja, harminc év után most van ideje. Gyerekkoromból emlékszem, legutoljára a Petőfi Erdélybent olvasta. Én hordom neki a könyveket, máskor meg leveszi a polcról, amiről úgy gondolja, jó lehet.
Érdekesen választ, de mondhatnám azt is, teljesen korspecifikusan. Elolvassa Arany összes és Petőfi összes költeményét, de ugyanúgy örül a krimiknek is, mint a klasszikusoknak, bár előbbi is lehet klasszikus.
Kár, hogy vége, mondja a Réztábla a kapu alattról, vagy a Bovarynéról, és le van nyűgözve A fehér királytól is. Egy alkalommal szabadkozom, hogy elfelejtettem könyvet vinni, majd hozok holnap, mondom, de teszi rögtön hozzá, hogy most nem kell, mert a Mózes könyve eltart pár napig. Apróbetűs is, és meg is kell emésztenie.
