Csak baráti beszélgetésekkor, csak ha témába vágó, akkor szoktam emléket állítani nekik. Nagyapáimnak. Sosem írtam róluk, mert ezzel is úgy voltam mindeddig, mint a fényképekkel… Ha exponáltam, már ott az agyamban, nem kell folyton ránéznem a képre, hogy felidézhessem. Pár éve minduntalan eszembe jutnak.
Dezső
A pityókaföld fölött buckáról buckára lépdes anyai nagyapám fiatalsága. Az aprókat, gyengébbeket a disznóknak, az ültetni valót meg a nagy pityókákat különválogatjuk, bőven jut idő a mesélésre.
A második világháború eseményei mint füstfelhő úszik körülöttünk, látom tatát, ahogy biciklivel teker, viszi a hírt, mondják az esküt, buzog bennük valami férfiúi virtus.
Egy udvarházban az összeterelt regiment talál egy hordóban bort, olyan, mint a lekvár.
Majd az orosz fogság kínkeserve. Akinek a gyomra a fokhagymát nem vette be, az belepusztult a munkába, a fagyba, betegségbe. Aztán egyszer, sokára jön a hír, hogy hazaengedik a foglyokat, tucatjára naponta. Egy bajtárs nem bírja már cérnával, a tábor mellett vasút fut, talán Németországba mennek a vonatok, úgy okoskodik, hogy ő megszökik, a vagonok kiviszik erről a vesztőhelyről. Egy reggel nem találják.
A foglyok egymás közt nyugtázzák, sikerült meglógnia. Az aznapi névsorolvasásnál, elhangzik a neve, de ő már nincs ott, pedig immár hivatalosan is hazaszállítanák.
Nagyapámat másodmagával Fehéregyházáig viszi a vonat, innen gyalogolnak haza, Fiatfalvára, sötét van, mikor az udvarba lép, a pajtában világol a lámpa.
– Ki vagy? – kérdi egy hang.
– Én vagyok, Dezső!
Aztán csend, öt évnyi döbbenet.
Felmenője a fiatafalvi templomépítéshez tizenhat arannyal járult hozzá, emiatt illeti az első pad a Lőrinczieket itt azóta is. Mindjárt kilencven éves, még mindig biciklizik, anno szivarazott is, de negyven éves kora körül leteszi. Halála előtt tíz évvel temeti el Idát, feleségét – nem ismertem náluk jobb, nagyobb szívű embereket. Gubbaszt a sötétben ekkor, megy a tévé, sóhajt egyet-egyet. Kilencven évet tölt, mikor visszaadja lelkét a Teremtőnek.
Mihályok
Akit én hat éves koromig megismerek, szabó volt, az Ugron családnak szolgált ő is, mint a szomszéd utcában élő Dezső tata.
Kisinyovi katonák, jobb szélen Barabás tata a harmincas évek derekán
Fehér hajú, kattog a varrógép, rongyok a lába körül. Azokkal játszhatok, máshoz nem szabad nyúlni. Igen, olyan, mintha mindig mosoly lenne az arcán, bár a szeme szigorú. Ha ebédelünk, hosszú asztalt ülünk körül, hat gyerekének unokái. Jobbján én foglalok helyet, nyár van, mennék már játszani, lóbálom az asztal alatt a lábam. Ilyenkor megragadja a botját és koppint egyet az asztallábán, figyelmeztetvén engem, hogy egyek rendesen, ne izegjek-mozogjak. Akkor is koppint, ha csacsogunk a leves fölött. Azt nem illik ennél az asztalnál. Gyenge a szíve, ez viszi el. Korábbi Barabás Mihály
a kilencszázas évek elején Amerikába megy szerencsét próbálni, de hazatér, pechjére az első világháború itthon éri. Katona lesz ő is, soha nem tér haza a frontról.
Azt mondják, lövést kapott a gyomrába. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum nyilvántartójában kutatunk utána apámmal, sok a Barabás Mihály, nem tudjuk egyelőre pontosan, melyik lehet az ő kartotékja.
Valahol Amerikában. Idős Barabás Mihály vajon makogott kicsit angolul? (jobb oldalon)
Az amerikai szál nem idegen a családban, apám nagybátyja, Péter a harmincas években disszidál, Kanadában éli le életét. Magas ember, mint a hősi halált halt dédapám, fehér hajú, mint Barabás nagyapám.
Péter
Szép ember. Apai dédapó. Bár eddig senki férfinak nem kellett kinézete miatt pironkodnia a családban, jegyezném meg mosollyal, azért ő kilóg a sorból. Ráadásul az a bajusz…
Bokor Péter tizedes
Gyönyőrű képet csinál a fotográfus róla, a családjáról is, ahol Ágnes nagyanyám még kislány.
Katonai kitüntetések a kabáton, no meg a piros–fehér–zöld zsinóron a síp, ezt évtizedeken keresztül őrizgetjük, máig féltett ereklye.
Nem ismerem őt, de mégis, mikor szembenézek a megörökített arccal, mintha magamat látnám. Az erős szemöldök, az acélos tekintet, az orrvonal. Azt gondolom sokáig, Barabás-orrom van, de nem, mert az anyámé is bennem, rajtam van, és ez a keveredés így évek múltán meghatottá tesz.
Ahogy felidézem az arcokat, kézzelfoghatóvá válik minden összefonódás, egybejátszás, érteni vélem, miért vagyok ilyen, amilyen, kívül és belül is. És nagy-nagy hálát érzek minden szépségért és minden hibáért, minden fájdalomért, gyarlóságért, örökölt hajlamért, megmagyarázhatatlan bánatért és örömért. Megnyugtató, hogy általam élnek.
Fotó: A szerző családi archívuma /Kiemelt képen: Lőrinczi Dezső bal szélen, felső sor.
Friss lapszámunkat alább kérheted:
