„A 45–50 körüli nők nem csupán legfőbb biológiai adottságuk szempontjából intenek búcsút nőiségüknek, számolniuk kell a száraz, illetve petyhüdt, ráncosodó bőrrel, a libidó csökkenésével, csontritkulással és így tovább.”
Negyvenharmadik éves vagyok, közel a fent említett korhoz, és a baráti körömben többen már az 50 pluszot tapossák, miközben vannak jóval fiatalabbak is. Mindig úgy alakult a környezetem, hogy megtaláltam a szót a mínusz húsz, plusz húsz korosztályok intervallumában. Emiatt sokszor lehettem részese olyan beszélgetéseknek, amikor a fiatal őszinte érdeklődéssel fordul az idősebb felé többek között nőiséget, öregedést érintő kérdések kapcsán is, és tabuk nélkül képesek vagyunk megosztani gondolatainkat, tapasztalatainkat. Jólesik ez a híd a generációk között.
Öregedő – már önmagában ez a szó is kiveri a biztosítékot. Pedig tény, öregszünk mindannyian, sőt, meg is fogunk halni. Sokan vannak, akik szeretnék tompítani az idő nyomait, és használják azokat a lehetőségeket, amelyek rendelkezésükre állnak. Személy szerint nem vagyok híve a plasztikázásnak, a túlzott kozmetikai beavatkozásoknak, de elfogadom, hogy van, aki ettől tud jól lenni, kapaszkodót jelent számára az elkerülhetetlen átmenetben. Hogy kinek miért nehezebb szembenézni az öregedéssel, az az egyéni sorsokban is keresendő, és hozzáteszi a maga részét, a mai világ reklámok tömkelegével, a média az olvasottságért folytatott csatájában az igények kiszolgálásával. Bár utóbbiban igenis eltérőek a szerkesztőségek.
A Nőileg gyakran vállal fel tabusított témákat, melyek sokszor érdektelenségbe fulladnak. De írtunk már többször a változókorról, az öregedéssel járó problémákról, tapasztalatokról.
Soha nem az ítélkezés segít, hanem a beszélgetés. És ahol düh van, ott probléma van, elfojtott érzések.
Ezt nem én találtam ki, eléggé neves pszichológusoktól tanultam.
A nőiségünk egyik alapjaként határozzuk meg a termékenységünket, ezt kódolták belénk. Talán ezért is lehet fájdalmas az a gondolat, hogy 45–50 éves korunk körül ezt elveszítjük, s ezzel együtt a női önbecsülésünk is csorbulhat. Sokféleképpen viseljük a ráncok megjelenését és sokféleképpen küzdünk ellene. Mint ahogy sokféleképpen öltözködünk és határozzuk meg, hogy mit tartunk nőiesnek. Van, aki soha nem teszi ki a lábát az ajtón smink nélkül, van akinek a tűsarok fontos, és van aki szinte soha nem akar eszközöket használni, mert másképp határozza meg önmaga nőiségét. Szeretem ezt a változatosságot.
Az idő múlásával én is meglesem ráncaimat a tükörben, egyre részletesebben elolvasom a kozmetikai terméket útmutatóját, és egyre többet figyelek a testemre, mert már nem úgy működik, mint korábban. Nem azért teszem, mert nem fogadom el, ami van, hanem azért, mert tehetek annak érdekében, hogy lassabban történjen a változás. Mert érdekel, hogy hogyan öregszem. Érdekel, hogy hogyan maradok nő, ha eljön a változókor.
Tudni szeretném, hogy mit tehetek magamért, hogy meghaladjam azt a tudatalatti kódolást, amit belénk neveltek.
Szóval, ehhez a kényes Facebookos idézetünkhöz visszatérve (cikkünk itt), sajnáljuk, ha van, akinek ez bántó. Valójában ez csak a bevezető része az írásnak, mely egy lehetőséget mutat be, amit manapság sokan használnak a változókor lassítására. Akit érzékenyen érintett a kontextusából kiragadott mondat, attól elnézést kérünk, de lám, mindenképpen rávilágított arra, hogy a témáról érdemes beszélni.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
