A Minority Safepack jár az eszembe. Hogy óriási lépés lett volna, lehetett volna. És az, hogy mindig mondjuk: a kultúrára vigyázni kell. Sok mindent mondunk. Vajon, mindez hogyan csapódik le egy tinédzser fejében?
Kultúra.
Azt mondják, valami olyasmi, amire vigyázni kell. De én nem tudom, hogyan kell vigyázni rá.
Takarjam be, ha fázik? Vagy a télit tavasszal, a nyárit ősszel – mint a ruhát – tisztán tegyem el? Időnként poroljam le, és szuperáljam ki? A felesleget adjam másnak, a használhatatlant dobjam ki, és amihez a szívem hozzánőtt, tartsam meg?
Csak az maradjon, amire szükséged van! – visszhangzik a fülemben. De kultúrából mire van szükségem? Mert
kultúra az is, ahogyan a reggel kezdődik és a délután telik el, és úgy érzem, ez mind fontos. Kultúra, ahogyan étkezünk, és az is, amit a menüből választunk.
Hogy iszunk-e mellé valamit, vagy előtte koccintunk pálinkával. Sőt, kultúra az is, ahogyan az utcán járunk: autóval vagy gyalog, biciklivel vagy rollerrel. Kultúra, ahogyan öltözködünk: ha hideg van, vastagabban. Hogy milyen az ízlésünk? Kultúra az is, de az nem baj, ha más. Nem is szoktunk vitázni róla.
Kultúra a színház, és kultúra az is, hogy szeretem-e. Mert a kultúrám határozza meg, hogy mit szeretek.
Koncert –, hogy melyikre megyek, és melyikre soha. Hogy behunyom a szemem, s úgy hallgatom a zenét, vagy táncolok rá – dobol a lábam az asztal alatt.
Irodalom – feltétlenül kultúra. Sőt az is, hogy olvasom-e, s ha igen, mit, ha nem, miért nem. Kultúra, hogy mit gondolok szabadnak és tilosnak az életemben. Persze, ezért vannak a törvények – mondod. De aki betartja, vagy kibújik alóla, én vagyok. Az én kultúrám.
Hát hogy kell erre vigyázni? És miért? Ki akarná ellopni? És neki minek kell?
Egyáltalán: hogyan kell a kultúrát ellopni?
Vigyázni – katonák jutnak eszembe, a határt őrzik, testük-lelkük ott fekszik. Én lefekhetek, melléfekhetek, de nem hiszem, hogy a kultúrát így kellene vigyázni.
Nem értem, hogy azt bárki miért akarná ellopni.
Tudod, szerintem nem azért akarják ellopni, mert szükségük van rá, mert nekik nincs. Csak azért, hogy neked ne legyen. Vagyis, hogy hidd azt, hogy nincs, hogy hidd azt: ami neked van, nem jó. Nem jól szereted a zenét, és nem jó zenét szeretsz, nem jó nyelvet, nem jó irodalmat. S egyáltalán: a szeretés a legnagyobb baj. Hogy a részed, hogy beléd van oltva, hogy a legtisztább szándék és a legnemesebb akarat őrzi benned. Az a baj, hogy vannak mások is, akik ezt szeretik, és sokan vagytok.
Ki tudja, mi lesz abból, hogy ennyien ugyanazt szeretitek.
De nekem csak ez van, vagyis én mást nem tudok, alig beszélek más nyelveket – mondjuk vannak olyan zenék, amiket ettől függetlenül szeretek. Csak mert tetszik a hangzása, a ritmusa, néha megnézem a szövegét és szótárral lefordítom – de én eddig nem gondoltam, hogy ez baj. Mert vannak más ételek is, amiket szeretek, és könyvek, amiket más nyelven írtak először, de én magyarul olvastam. Sőt, színdarabok is vannak, és nekem tetszenek. Ez baj? Akkor én nem jól vigyázok a kultúrára? Vagy nem jó kultúrára vigyázok? Van rossz kultúra is? Vagy én nem is vigyázok, csak szeretem? Vagy ez együtt jár? Azért vigyázok, mert szeretem, s mert vigyázok, megmarad, hogy szerethessem?
Persze, hogy szoktam mondani másnak is. Vagy mutatni. Barátoknak leginkább. De nem mindenki szereti, vagyis nem mindent, mert van, ami másoknak is tetszik, vagyis van, akinek ez mind tetszik. De van olyan is, hogy egyáltalán nem tetszik neki, pedig ő is magyar. Csak nem biztos, hogy az tetszik neki. És ha tetszik is, nem biztos, hogy attól ő erre vigyázni fog. Persze, vannak, akik azt mondják, ez nem az övék, nem szeretik, és nem is érzik úgy, hogy erre kellene vigyázniuk testükkel-lelkükkel. Érted?
Azt mondod, a kultúra köt össze, hogy az, aki vagyok. Hogy a kultúra is vigyáz rám.
De én nem érzem – vagyis nem tudom, hogy amikor a kultúra vigyáz rám, az milyen. Azt tudom, amikor a szüleim vagy a barátaim vigyáznak rám, és jól is esik, de azt nem tudom, milyen, amikor egy vers vigyáz rám. És eddig azt sem tudtam, hogy kell vigyázzon, mert engem valaki el akar lopni – minek kellek neki?
Azt mondod, a kultúra segít élni. Hogy menedék. De hogyan bújhatnék a kultúra mögé? Ha nem írtam házi feladatot, mondjam, hogy a kultúra miatt van? Használjam, mint kifogást? Vagy pajzsot! Tartsam magam elé, és akkor nem esik bántódásom? Mégis, hogyan óvhat engem a vers, vagy ha végigtáncolom az éjszakát? Utóbbi tuti, hogy bajt okoz...
A kultúra valami olyasmi, amihez jogom van – ezt is mondod. Mint a szabadsághoz, a tanuláshoz, a levegőhöz, az élethez. Oké. De ha nem tudom megfogni, hogyan láncolhatom magamhoz?
Azt is mondod, hogy a kultúra a lelket nemesíti, hogy összeköti a nemzetet és csodálatos, hogy kimondja a kimondhatatlant, és úgy teszi, hogy hirtelen elfogadhatóvá válik. Más nyelven szól, de úgy, hogy érthetjük mindnyájan, mert magyarul van. Azt mondod, a kultúra hidakat épít köztünk, hogy tiszta és jó. Örök állandó – ezt végképp nem értem.
Milyen az a kultúra, ami örök? És ha nem az, hová lesz?
Annyi mindenre tanítjuk a gyerekeinket. Meghatározzuk az egész világukat. A kultúrájukat is, és azt, ahogyan viszonyulnak hozzá. Mi tanítjuk nekik, hogy szeressék, hogy legyenek rá kíváncsiak, és tegyenek hozzá. Alkossák tovább. Az mondjuk: vigyázzanak rá. S amíg nem értik, mi óvjuk nekik. Mi óvjuk az övéket is. Úgy is, akkor is, annak ellenére is, hogy ellopni, elvenni, semmivé tenni lehetetlen vállakozás. A lelkükbe oltjuk.
Ezt add. A bizonyosságot, hogy bármi történjék is, övé. Ő az.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
