A természet virágillatú színekbe borulásával, mintha csak kéz a kézben járnának, kezdetét veszi a nyár eleji ünnepi zsongás. Elsőáldozás, konfirmálás, kicsengetés énekétől derülnek a templomok, utcák, teraszok. Még a keresztelési kedv is felfelé ível ebben a madárdalos kavalkádban. Mi is számos alkalommal veszünk ünneplő ruhát, s kísérjük szeretteinket, barátainkat egy-egy jeles napjukon. Aztán közeledni látszik a mi nagy napunk is, kislányunk keresztelője.
Nemrég választ kaptam egy régóta vitatott kérdésemre, arra, hogy: mi a baj az ünnepekkel? Miért fokozódik a feszültség, miért éleződnek ki a konfliktusok, miért vagyunk sokkal ingerlékenyebbek a legnagyobb igyekvésünk ellenére is? A válasz mentálhigiénés képzésen lett kimondva, mintha csak bele látnának oktatóim életünk sokszor gúzsba kötő csomóiba. Az ünnepnapokban a hétköznapok koncentrálódnak! Felszabadít ez a kihangosított felismerés. Hisz akkor nincsen semmi baj.
Lányom kérdésétől feleszmélek, és nagy nevetve mondom: semmi, igazán semmi nincs a szőnyeg alá seperve. Furcsán néz, de rám hagyja. Játszadozom még egy kicsit a környezettemmel és a szavakkal. Kislányom fürdető kádja alá is benézek, s örömmel nyugtázom, hogy véka alá sincs rejtve nálunk semmi.
E nagy nap alkalmából nem várunk különösebben vendégeket, csak a keresztszülők jönnek egy fél órára, amíg felöltöztetik az ünnepeltet. Mégis úgy döntök, az ünnep apropóján felfrissítem az otthonunkat, mindig jóleső, ha sikerül egy tömbben, mindent átmozgatni, frissíteni.
Az utóbbi, húsvéti ilyen jellegű nagytakarítás után most éppen esedékes. Elképzelésemhez szegődik a férjem is. Jóérzéssel tölt el a közös munka. Apró részekben haladunk, figyelve, hogy ne menjen a gyermekek rovására. Hétvégére így is sikerül a végére érni. Esténként büszkén nyugtázom, hogy most, hogy a „titok” birtokában vagyok, és felügyeletem alatt tudom tartani.
Szombat este a ruhák is kivasalva, lágyan ringatja az illatos függönyt a kora nyáresti szellő. A gyermekek időben ágyban. Teljes a béke. Aztán a fürdőszobában összeszólalkozunk valamin. Valamin, ami visszatérő téma nálunk. Egyszerre elszabadul a pokol, nem tudjuk féken tartani, egymásnak feszülünk, és zúdítjuk egymás nyakába eddig önmagunk számára is ismeretlen sérelmeinket. Már azt sem tudjuk, min veszekedünk. Aztán belefáradunk.
Sokáig ébren maradok, és egyszerűen képtelen vagyok értelmezni, hogy ez most mi volt. Az zavar a legjobban talán, hogy a hétköznapokban az ilyen intenzitású csatázás egyáltalán nem is jellemző ránk. Akkor most mi történik? És haragszom magamra, amiért egyáltalán újra felhoztam ezt a témát. A reggelinél még nem szólunk egymáshoz. A fiam, akit mostanság a környezetünkben történő válások miatt igencsak foglalkoztat a téma, egyszer csak azt mondja a nővérének:
Persze próbáljuk menteni a menthetőt, de igencsak elszégyellem magam. A férjem teszi meg az első lépést, átölel. Egyszerre elszáll a dac, engedek neki. Egyetértünk abban, hogy nem árnyékolhatja be ezt a csodálatos ünnepet az, ami este történt. Majd még visszatérünk rá. De most, ma adjuk át magunkat az ünnep szentségének, örömének.
A templomi szertartást meghatódva, pátosztól ittasan élem át. Gyakran találkozik férjemmel a tekintetünk, s hasonlót vélek kiolvasni az ő szeméből is.
Később, az ünnepi asztalnál kissé félrevonulva, hogy anyai teendőimet ellássam, elidőzöm a minket körülvevő szeretteinket figyelve. Újra teret engedek gondolataimnak, és arra következtetésre jutok, hogy valójában nem volt más esélyünk.
Mégis győzelemnek könyvelem el. Túlmutat ez a felismerés vádaskodáson és bűnbakkeresésen. Csupán azért történt, hogy emlékeztessen, épp olyanok és olyanok lesznek életünk nagy napjai is, mint a hétköznapjaink. A jó hír, hogy rajtunk áll.
korábban írtuk
Villáminterjú Fodor Györgyivel: Nagyon tudok lelkesedni, de rágódni is
Volt a Figura Színház művészeti titkára, állt színpadon is, és számos fesztivál szervezését tudhatja maga mögött – Anya-nyelv sorozatunk szerzője, Fodor Györgyi két kislány édesanyja, és a Vargyas-völgyi RIKA outdoor camp egyik megálmodója-szervezője.
