Az előkészítősöknek a tanítás végét jelzi a csengőszó. Hazamenéshez készülődnek a tanterem előtt a folyosón, a fogas mellett. A nap végi rituálé eltart még jó néhány percig: pár eltévedt sapka keresi kétségbeesetten a gazdáját, egyikük teljesen reménytelenül, mert mindenki megesküszik, hogy életében nem látta azt a pókemberes tökfödőt. De még hasonlója sem volt neki soha. Sőt, még a testvérének sem. Marad tehát a fogason. Egy tornablúz és két pár fehér zokni is hasonló sanyarú sorsra jut. Egy kislány hosszú percekig nem találja a nadrágját. Rövid idő múlva az egész osztály keresi. Hiába, az értékes ruhadarabot, mintha a föld nyelte volna el. (Aztán másnap kiderül, hogy egy kisfiú felhúzta a saját kantáros pufajka nadrágja alá testnevelés óra után. Azt hitte, az övé.) Két gyerek még visszaszalad a tornazsákjáért, egy a kedvenc kis rózsaszín szárnyas unikornisáért, ami a padban maradt. Még jó, hogy visszament, jön vissza boldogan, mert a táskáját is ott felejtette. Én voltam itt előbb, nem igaz, tanciiiii, Huba megelőzött, még egy kis tülekedés, civódás, árulkodás, lökdösődés, majd a tanító néninek nevezett zilált tyúkanyó vezetésével szépen elindul a kígyózó kettős sor a kapuhoz.
A rácsos kerítésen túl várakoznak a hozzátartozók. A szélesre kitárt kapun csak kilépni lehet. Szülőknek belépni szigorúan tilos az iskola területére. Ok nélkül egyáltalán nem, de amúgy még a legnyomósabb okkal sem léphet be idegen a kapun. A szülők is annak minősülnek, úgyhogy tessék csak szépen kint várakozni a kapun kívül a keskeny járdán! Aki pedig ott nem fér el, az a meglehetősen forgalmas úttesten.
A rácsos kapu a garancia arra, hogy a vírus kívül marad az intézményen. Mindenki tökéletes biztonságban van tehát. Hogy a biztonságérzetet fokozza, ha ezt még lehet egyáltalán, néhány helyi rendőr is rapszodikusan fel-feltűnik a kerítés mellett. Persze ők is csak szigorúan kívülről szolgálnak és védenek.
Az előkészítősök megérkeznek a kapuhoz. Néhányan rögtön felfedezik a rájuk várakozó szülőt, nagyszülőt, elköszönnek és indulnak. A többiek a kapun belül várják, hogy értük is megérkezzen a felmentő sereg.
Először egy szép fehér Audi húz be a kapu elé. A márciusi napfény kacéran csillan meg rajta. Az anyuka ki se száll, a kislány elköszön és már indul is. Majd egy Porche, aztán egy Tesla veszi fel a kis utasát. A többiek tudomást sem vesznek az őket nem érintő eseményekről, vidáman csicseregnek, kacarásznak.
Aztán egyszer csak hangos lódobogás nyomja el a gyerekzsivajt. Néhány ott várakozó szülő önkéntelenül hátrébb lép a közeledő zajra. Egy vágtázó ló húzta száguldó szekér húz be az iskola kapuja elé.
A bakon ülő barna férfi hirtelen megrántja a gyeplőt. A sovány lovacska nyerítve két lábra ágaskodik, majd megáll. Testén habzik az izzadság, rendesen ki van hajtva belőle a lóerő. A grand entré-re hirtelen elnémulnak az addig vidáman csivitelő gyerekek.
Mintha kísértetet látnának, olyan döbbenten merednek a semmiből váratlanul előtűnő, szokatlan látványra. A csendet vágni lehet. Néhány másodpercig még egy szédült tavaszi légy zümmögése is hallszik. Vivaldi Tavaszából ad elő egy rövid részletet.
Két fekete gombszemű legényke válik ki a tömegből. Kézen fogva kilépnek a kitárt kapun, majd felszökkennek a szekérre. Olyan lazán, játszi könnyedséggel, természetesen, mint ahogy a levegőt veszik. Vissza sem néznek.
Gyí, Rodrigó! – cserdít a lovacska nyaka köré ostorával az apa. Az nagyot nyerít, majd vágtatni kezd, nyomában a száguldó szekérrel. Szürke porfelhő kavarog mögöttük.
Huszonöt előkészítő osztályos gyerek bámul utánuk néma mozdulatlanságban.
Huszonöt tágra nyílt szempár megbabonázva mered a parázson nevelt táltos paripa által röpített hintóra, amint eltűnik napkelet felé, rajta a két legkisebb királyfival.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
