Unalmasan pörögtek a taxis percei. Túl az ünnepi nagy hajrán, talán többet kellett várakozni ügyfelekre, mint hétvégenként általában szokott… A tétlenség most fárasztotta, nem volt már mai gyerek, ki leköti magát a különféle ketyerékkel.
Várt és töprengett. Csak felszínesen, mert nem voltak az életnek nagy kérdései, megoldásra váró gondjai; ami meg az lett volna, azt mereven kerülte. Ilyenkor, ünnep alatt-után épp elég erőfeszítés elhessegetni a fájó gondolatokat, tényeket.
Megszólalt az irányítóközpontból kollégája hangja, szabad autót keresve címet jelentett.
– Megyek – jelzett vissza gyorsan, és indított.
A megadott címen, kis templomból idős nő lépett az autóhoz.
– A temetőbe, a hegyre, kérem… – kapta meg az úti célt.
– A férje sírjához megy? – kezdeményezett beszélgetést a sofőr.
– Nem, a fiaméhoz… – érkezett a halk válasz.
– Meghalt a fia...? Az én lányom is… – hangzottak a döbbent szavak, majd sokatmondó csend után indulatosabb hangnemben mintegy előbuggyant a kérdés: S templomból jön? Még hisz az Istenben?
Csendesen szólalt meg újra az asszony:
– Ha nem hinnék az Istenben, az lenne az igazi halál.
Gyorsított a sofőr. Nem volt több szava a halálszagú úton, mely végén szinte üzenet volt az is, ahogy tárva-nyitva volt a kapu. Visszaszámolt kevés aprót, majd gyorsan, éles kanyarral fordult dolga után. Szinte doboltak fejében az elhangzott szavak: „Ha nem hinnék…”
Hirtelen kellett fékeznie egy sarok után. Műszaki autó zárta el az utat, munkások bontották a lejárt Ünnep fényfüzéreit. Még indulatosabb lett; „azóta” számára nem ünnep az Ünnep. Sőt, gyűlöl mindent, mi vele jár.
Ült, ráncolt homlokkal, majd azon kapta magát, hogy tekintget fel az égre. „Erős asszony. Van bátorsága hinni”
– kaptak hangot gondolatai.
Majd határozott mozdulattal feltekerte a ma világát jelenvalóvá hozó rádió hangosítógombját.
Kiemelt kép: Shutterstock
