Februárban az 1910 és 1920 közti időszak kerül középpontba – a Kárpát-medence legmeghatározóbb történelmi eseménye ekkor a trianoni békeszerződés.
Bátorság, Hölgyeim, bátorság!
„Szeretem, hogy női lapként nemcsak a körömlakkozás rejtelmeiről írunk (az is fontos!), hanem túllátunk a hagyományos értelemben vett női témákon. De mi is az a női téma? Ha egy országot szétszakítanak, és a részeit más államokhoz csatolják, ahol más az oktatás, a bölcsődei-óvodai ellátás, más az egészségügyi rendszer (szülészet, gyermekgyógyászat), másképp veszik komolyan (vagy nem) a női jogokat, akkor Trianon női téma vagy sem? Azt hiszem, a világon minden női téma, a történelem is, hiszen érinti az életünket, nagyon is. Ebben a lapszámban beszélünk is róla.” (…)
A robbantástól sem riadtak vissza: a szüfrazsettek
„Fedetlen keblekkel láncolják magukat a kerítéshez – a Femen ukrán feminista szervezet aktivistái elmennek a végsőkig, ha a női egyenjogúságról van szó, gondolnánk. Holott a legfinomabb angol úrihölgyek ennél is többre voltak képesek azért, hogy beleszólhassanak a közügyekbe. A nők választójogáért harcoló szüfrazsettek akkoriban robbantottak is.” (…)
Mi mindig csak vendégek leszünk?
Trianon. Ma már le lehet írni. Szabad és kell róla beszélni. Korabeli beszámolókat olvasni, a kisebbségi lét kérdéseit száz év múltán is feszegetni.
„Magyarba’ oláh vagyok, itthon kisvárosi kozmopolita”
És nemcsak a száz évvel ezelőttiek élték meg traumaként a mindennapi életük megmásíthatatlan valóságát, Trianon hatása azóta sem enyhül. A 21. századba is átgyűrűzött a kirekesztettség, a „senkinek nem kellés”, a hazátlanság érzése, évtizedeken át gazdátlan báránynak, kivert kutyának, mostoha gyermeknek éreztük magunkat közösségi szinten.
„Lehet-e kisebbségben szabadon, esetleg függetlenül, polgári kultúrában élni? Száz év után sem látom ezt magam körül. Populizmust igen. Nem tértünk magunkhoz. Keressük a kisebbségi létben önazonosságunk legjobb kifejezését, immár a 21. század elején is, mert a 20. század nem volt erre elég… Ez nem rendszerváltás, csak egyfajta játék. Amolyan flekkenfüstös révedezősdi, hogy nekem azért jó lesz. Ez a flekkenezős hangulat – a miccsezőst is írhatjuk immár nyugodtan magunkénak – erősen beivódott a bőrömbe. Ez Trianon egyik nagy hozadéka, amivel miért nem számolunk? Magyarból jött gazdámnak megmutattam a bekeretezett családfámat az unokahúgom esküvőjén, s ő közben udvariaskodva elismerte, hogy az egész család elég jól beszél magyarul.”
„Sokan elmentek”
„Büszkék vagyunk, hogy itt élünk Erdélyben, száz év után is, magyarokként. Ki hitte volna? Sokan nem: főként azok, akik módszeresen ez ellen tettek…
Ránk tapadt, belénk ivódott a kisebbségi lét. A román nyelv tanulása ma is kínlódás Székelyföldön, a román közigazgatás teher, s ma is nagy a különbség a két nép mentalitása között, még akkor is, ha vannak találkozási pontok. Az elmúlt száz évben sokan elmentek. Az én családomban mindkét oldalról székelyföldiek a gyökerek, barcasági beütéssel.
Messze volt és van az országhatár, ennek ellenére nálunk is felmerült az elmenés gondolata. Dédszüleim testvérei közül már többen is kikerültek Magyarországra. Nagynéném a rendszerváltás után szinte azonnal, 1990 februárjában hagyta el az országot. A testvérem ma Budapesten él. Erdélyiként ezek veszteségek. A történelmi szerencse azonban forgandó, így hát nem biztos, hogy a következő száz év is hasonlóképpen telik el. Készen kell állni, mindenkoron, mindenre.”
A cikkek teljes terjedelemben a Nőileg 2020. februári lapszámában találhatók. Mindemellett szeretettel ajánljuk főszerkesztőnkkel, Kovács Ágnessel készült hangulatvideónkat:
