Uzsedáré, uzsedom

„– Nem tudom, miért hadakozunk annyit! – mondja. – A tévéből is ez folyik. Így a nők, úgy a férfiak… Megértés kéne, s mindenkinek jobb lenne!” Nemek harca útközben, avagy hogyan szelídíti meg a háborgó, panaszkodó taxisofőrt gyerekdallal a négyéves kislány? Dimén-Varga Tünde pszichológus elgondolkodtató, tanulságos írása.

Taxira várakozunk két óvodással és egy már felnőtt nagylánnyal a legnagyobb kánikulában. Bár a vonal túlsó végén a diszpécser rutinosan mondja, hogy „Küldöm az autót!”, a valóság az, hogy már majdnem negyedórája várunk a megmentő négykerekűre.

Végre begördül a kocsi, beletelik néhány percbe, amíg beültetjük a gyerekeket, és bepakoljuk a csomagokat. A sofőr láthatóan türelmetlen, alig köszön, indulna már, ujjaival a kormánykeréken dobol, de nem segít. Bosszant ez is, a várakozási idő is, valahogy szóvá akarom tenni:

– Nagy a forgalom?– kérdezem óvatosan a nyilvánvalót. A válasz: panaszkodás.  Mindenki egyszerre bolondul meg, lót-fut, aztán napokig üldögélhetnek a kocsiban potyára a taxisok.

Nincs kedvem folytatni ezt a diskurzust, szóvá se teszem a késést, úgy érzem, nincs kinek. A beálló csendben egyszer csak elkezd énekelni a négyéves: Cirmos cica haj, hová lett a vaj? Majd jönnek sorra az állatok, nyuszi hopp, mókuska, hová mégy, te kis nyulacska, sárga csikó. A szemem sarkából figyelem a sofőrt, vajon mit szól a műsorhoz, de nem látok semmi különöset rajta. Egyszer csak elhallgat a kis dalos madárkánk, a sofőr hátrafordul:

– Énekelj még, kicsi bogár, olyan jó hallgatni téged! – Alig ismerek a hangjára, mintha nem is ugyanaz az ember lenne.

De a kismadár nem énekel kérésre, így én szólalok meg:

– Van gyereke?

– Van! De már nagy! Nem énekel. Pedig mikor kicsi volt, mennyit hallgattuk ezeket a Youtube-on! Onnan tanultam, az az igazság…

– Én is onnan jó néhányat. 

– De jók is voltak azok az évek! Olyan hamar elteltek!

– Igen. Sokat kell velük lenni, amíg lehet…

– Megtettem mindent, amit megtehettem! De nem lehettem folyton vele. Dolgozni is kell! A mai nőkkel van a baj!

Na, helyben vagyunk – gondolom. Nem is tudom, miért kérdezek tovább:

– Mi a baj a nőkkel?

– Ez a liberalista, feminista világ! Ez az amerikai, cionista háttérhatalom megbolondított mindenkit!

Azt hiszem, nem hallok jól. Én ilyen szöveget élőben még nem hallottam. Valahogy azt hittem, hogy ilyesmit csak trollok írnak, kommentekben. A sofőr már izzad, de folytatja: 

– Nem jó fele halad ez a világ! A nők karriert akarnak! Nem jó nekik otthon, csak menne mindenik irodába, edzőterembe, csapatépítésre! S annak tudja, mi a vége…

Sejtem. De nem akarom, hogy a családi sérelmeiről beszéljen, próbálok utas maradni, általánosítani inkább:

– Nem könnyű ma senkinek. A nőknek sem.

– Mi olyan nehéz? Két évet otthon üldögélhetnek kényelmesen.

– Nem olyan könnyű az a két év. Pszichológus vagyok – fedem fel a kártyáimat –, sok anyával és apával beszélgetek. Az anyák nagyon magukra maradnak, elmagányosodnak, az apák pedig reggeltől estig dolgoznak. Azt mondják, ilyen még nem volt a történelemben. Amíg több generáció élt együtt, mindig jutott egy segítő kéz, egy váll, amin kisírhatták a bánatukat, valaki, aki meghallgatta őket. Most a fáradtan hazaeső férjeken csapódik le a nap stressze. Nem hibás ezért senki. Ilyen lett az életünk.

– Az igaz! Én úgy nőttem fel, hogy négy generáció lakott az udvaron. Nem kellett kulcs a nyakamba, mindig volt otthon valaki. Volt jó meleg étel, volt, akihez szólni. Elvégeztem a rám bízott munkát, kicsit tanultam, s mehettem focizni! A mai gyermekek nem is fociznak. Én hétvégeken, ha nálam van a gyerek, elviszem pingpongozni. Szereti.

– Látja, most már nem énekelnek, de együtt pingpongoznak!

– Az igaz! – nevet. – De a nőket továbbra sem értem! Miért nem jó nekik otthon?

– Képzelje el, mostanában már férfiak is maradhatnak otthon a kisgyerekükkel. Ahol ezt megteszik, kiderül, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek, mint a nők. Minden házimunkát el tudnak végezni, a gyereket is ellátják példásan, ebben nincs hiba, de az egyedüllét, az egyhangúság nyomasztó. Nemrég azt olvastam, hogy kevesebb gyermeket is vállalnak az ilyen apák… El tudná képzelni, hogy otthon maradjon egy kisgyerekkel két évig?

– Isten ments! Egy hétig se bírnám ki! Megbolondulnék!

Nevetünk.

– Nem tudom, miért hadakozunk annyit! – mondja. – A tévéből is ez folyik. Így a nők, úgy a férfiak… Megértés kéne, s mindenkinek jobb lenne!

– Igaza van! – mondom őszintén, s hirtelen nem is tudom, hogyan jutottunk idáig.

Megérkeztünk, kiszállunk. A sofőr udvariasan elköszön. A gyerekektől is. Rájuk mosolyog.

– Szép napot! – kiáltja utánunk.

– Anya, dolgoztál! – heccel a nagylányom.

– Ez egy kedves bácsi volt – mondja a nagyobbik unokahúgom.

– Igen – hagyom rá, és azon gondolkodom, hogy beszélgetnünk és énekelnünk kellene. Szemrehányások helyett is.

Kiemelt kép: Shutterstock