Férfileg A válasz mindig a nő

Még ha ritkán is valljuk be és akkor is csak félig, mi, férfiak elég furcsa és érthetetlen önellentmondásokkal felpakolt lények vagyunk. Éppen ezért szeretjük mindezt kényelmesen rátok, nőkre mondani. És innen indul egy olyan utazás, amelynek nincs végállomása, egy olyan tánc, amelynek sem tempója, sem lépésszabályai sehol nincsenek leírva.

Mert egyrészt nem tudunk meglenni nélkületek, másrészt felét sem érdemeljük annak, amit értünk tesztek – már ha egyáltalán észrevesszük. Ebben az egész helyzetben két tévút kínálkozik. Az egyiken szépen elkísér a hamis férfiúi önteltség bája, ahol mi vagyunk mindennek urai és egyben annak is megmondói, hogy kinek „hol a helye”.  Ez az út ugyanakkor ki van kövezve az elhallgatott irigység zökkenőivel, amikor is azzal szembesülünk, hogy

le kell nyelni a maszkulin büszkeség torkán azt a gombócot, hogy önmagunkban nem vagyunk elegek társ nélkül.

A másik tévút – és a közelmúltban talán ebből többet is látunk – a kényszeres, egyben férfiúi részről majdnem megúszós, a kiemelt női személyek heroizálása. Ebben aztán nagyon ügyesek tudunk lenni, hiszen egyrészt valóban kollektív bűntudat-oldó hatása van annak, ahogy egymást vállon veregetve azt mondjuk: nézd meg, te, ez a nő megcsinálta! És mindkét tévút ugyanabba a célba érkezik meg, míg az egyik teljesen lekezelő módon ellép a helyzet mellett, a másik pillanatnyi ünneplésben szédül el, a lényeg ugyanúgy elmarad.

Azt, amit egy Lady Diana képviselt, amit egy Amelia Earhart véghezvitt, Teréz Anya szolgálata, mindaz amit Teleki Blanka letett az oktatás asztalára, az összes női sztárénekesnő, sztársportoló, női közszereplő minden reflektorfényben eltöltött pillanata, arra használjuk, hogy elaltassuk kollektív szégyenkezésünket. És

ugyanoda jutunk vissza már megint, amikor válaszokat keresünk viselkedésmintáinkra, féltékenykedéseinkre, szakmai frusztrációinkra, jóra, rosszra, életre, halálra: a válasz mindig a nő. 
Hirdetés

Egyértelműen szemléletváltásra van még mindig szükség, még akkor is, ha már generációk nőttek fel a nemek háborúja, a női szavazati jogok „kegyes” megadása óta, és most már máshol kell a hősnőinket, a csodalényeinket keresnünk. Pontosabban nem is kell keresnünk. Elég ilyen gondolattal benyitni a családi otthon ajtaján, elég tini lányunk koncertjére elmennünk, elég a tanítónénit nemcsak virággal, hanem tettel is tisztelni. Mindannyian, mi, férfiak folyamatosan körül vagyunk véve a női csoda soha nem szünetelő jelenlétével. Most már nagyon ideje lenne mindezt észrevenni és megtanulni minden helyzetben meglátni a csendben mindenütt jelenlévő csodanőt.

Kiemelt kép: Shutterstock