Ajándékesős, mégis üres Vízöntők hava

Szülinapom van. Igen, nagyon köszönöm a jókívánságokat, nagyon megható, hogy ilyen sokan gondoltatok rám, miután a barátlistákon oldalt került mellém egy torta, hogy felhívja erre a figyelmet, most még én magam is emlékeztetlek a dátumra. Egész évre feltöltődtem szeretettel. De mi marad, mikor kikapcsolom az internetet?

Valamikor kis tini koromban leszoktam a szülinapom ünnepléséről. Semmi drámai indokom nem volt rá, egyszerűen nem éreztem soha a varázsát. Persze, eme nagy nap apropóján jó volt nagyiékkal megvetetni valami drágább baromságot, meg a naptárra hivatkozva anyáéktól egy maroknyi koncertre elkérezni. Alamuszi mód kihasználtam, mi tagadás, de bizonyos kor fölött már ennek sincs zacca, elmúlik a bája. Nem emelik meg februárban a fizum, hogy riszáljak egy nagyot, de legalább kaptam ingyen 100 percnyi telefonbeszélgetést az egyébként is korlátlan havi bérletem mellé.

Figyelem, hogy a barátaim, családtagjaim milyen izgatottan készülnek a saját nagy napjukra, aznap mintha kicserélték volna őket. Évente egy kis lagzit csapnak, buli, pia, torta, zenebona. Irigylem őket, eskü, a kis zöld durcás szörny mindig kiszól a rejtekhelyéről, és olyankor

mindig eldöntöm, hogy majd jövőtől én is kirúgom a ház oldalát, és megtöltöm az internetet a csillogó sipkás képeimmel, mikor is épp négy ismeretlent ölelgetve sikoltozom gyermekpezsgős üveggel a kezemben

mert azért annyira nem szöknék neki, hogy innom is kelljen, határt meg kell szabni. Aztán repül az idő, egyik szülinapom utoléri a másikat, és ismét nincs semmiféle motivációm, hogy foglalkozzam vele. Mert olyan ködösen üres az egész.

Most ismét kicsit elmerengtem – ha már erről akartam sorokat vésni –, és arra jutottam, hogy annyira hiányzik nekem belőle a varázslat, hogy inkább nem is akarok tudni róla. Az villant be, hogy nemrégiben egy nagyon kedves olvasóm jelezte, hogy az érzelmeim Camus regényhőseihez hasonlatosak: monoton, üres és mindenféle empátiát nélkülözőek. Hát lehet, hogy igaza van. Nem tudom empatikusan vizsgálgatni a saját érzéseimet.

Hirdetés

Szeretnék úgy ébredni az „én napomon”, hogy szebben süt a nap, és bár üsse kavics, én öregedhetek, ameddig csak öregednem lehet, de legalább ma újra beszélgethetnék azokkal, akiket az idő elrabolt, ha azok az egykori barátaim, akikkel az élet és banális hülyeségek elszakítottak egymástól, ismét főznének nekem kávét. Olyan jó lenne, ha nem jutna épp ma eszembe az elmúlt évtizedem minden tévedése, a hétköznapokban megszokott hibáim ne idegesítenének hatványozottan és nem sóhajtoznék, hogy legalább egy évtizede „majd mától” nem gyújtok rá többet. Sőt,

ha gyertyákat kell fújni és kívánni, olyasmikre vágynék, hogy minden elmulasztott lehetőséget kicsit megízlelhessek, hogy legalább tudjam, érdemes-e bánkódnom miattuk.

Helyette pittyeg egész nap a telefonom, kapok mindenféle webshopoktól 2– 5% kedvezményt, és én meg nyammogva rendelek pár csomagot, amire semmi szükségem, de mégis szülinapom van, no meg hát kaptam kupont, és majd jövőre cserkészbecsszó, nem csinálok mentális számvetést meg pótcselekvős vásárlást, és megtanulok rendesen ünnepelni. Vagy valami.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: