Amikor nem segít

Pszichológus vagyok. Segítő szakember. Hivatásom gyakorlása során emberi életutak, családok évtizedes története, a lelki élet rejtett mozgatórugói tárulnak fel előttem. Sok összefüggés, tanulság rajzolódik ki számomra, mint láthatatlan tintával rajzolt térkép az Élethez.

Már gyermekkorunktól úgy növünk fel, hogy hiszünk a jóban. A mesék is ezt az ösztönös hitünket támogatják, mely szerint a jó mindig győz, bármilyen reménytelennek tűnik is a harc, a végén a jó úgyis elnyeri jutalmát. Mi, nők arra is vagyunk szocializálva, hogy kisebb-nagyobb közösségeinkben mi legyünk az óvó, a támaszt nyújtó. Egy-egy közülünk túlteljesít, már-már két lábon járó Máltai Szeretetszolgálat. Ami nemes is tud lenni, de jelmez is.

Ha gyermekként azt éltük meg, hogy ez a világ kiszámíthatatlan, süket fülekre talál sírásunk, hívásunk, ölelés helyett csak a mardosó hiány jege dermeszt, megértés helyett elítélés, bántás, ütés a válasz, rosszak, csúnyák, buták, szerethetetlenek vagyunk, akkor, bármilyen észszerűtlen, ezt az alaphelyzetet későbbi kapcsolatainkban, más szereplőkkel, de újrajátsszuk.

Pedig ott, akkor szenvedtünk, csalódtunk, fájtunk, aztán évekig hittük azt, hogy ha jó tanuló leszek, akkor hátha büszke lesz rám, ha mindig szófogadó leszek, hátha szeretni fog, ha betartom az íratlan szabályokat is, nem fog bántani, ha kiszolgálom, segítem, nyelek, csak adok, adok, akkor majd értékelni fog, nélkülözhetetlen leszek, fontos leszek neki. Mert nem lehet, hogy a jó nem győz végül!

Ha kislányként a bántást, verést kaptam, ismerős érzést kelt egy agresszív, bántalmazó társ. Ismerős a félelem, a bizonytalanság, de kicsit jó is ez a függés, ha meg is pofoz, megbánja, a lelke mélyén jó, ha jobban vigyázok a rántásra, hátha nem kapok, ha elhagyom, mi lesz vele(m). Egy gyenge anya, alkoholista apa lányának a segítő nővér szerep felnőttként is a megszokottság érzését adja. „Fel kell nőjek, kézben kell tartania itt valakinek a dolgokat, anyám számít rám, erős vagyok, segítek neki, megmentem.”

Érző lelkek vagyunk, természetesen megérint mások fájdalma, hiánya. De mielőtt a segítésére ugranánk, mérjük meg magunkat a következő kérdésekkel:

Hirdetés

Kit segítek most: sebzett önmagam vagy a szenvedő másikat? Csereüzlet zajlik itt: én adom a segítséget, te adod a fontosságom érzetét? Helyette akarok megtenni dolgokat, vagy érte? Megteszem-e azt, hogy nem teszem meg neki azt, ami kényelmes lenne számára, de nem fejlődésre sarkalló? Helyette akarok megtenni valamit, vagy hagyom, hogy egyedül küzdjön meg a nehézséggel, menjen végig azon az úton, ami szenvedéssel jár, de növekedést hoz neki, egy magasabb lelki érettségi szintre emeli?

Mert sokszor az a legnagyobb segítség, ha nem biztonságunk kipárnázott világát tatarozzák, hanem utunkra bocsátanak. Körök vannak, amiket még meg kell futnunk, gödrök, amikbe még bele kell esnünk, és egyedül kell kimásznunk, ha kihúznak, pótkört futunk. Aki bölcs szemlélőként a háttérben ki tudja várni, végig tudja nézni ezt, az a segítőnk.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. decemberi lapszámában jelent meg.