Apák, anyák, szarkalábak – Nagycsalád lettünk

Akkor az idén legyen minden nap karácsony, szűnjenek meg a hétköznapok, és maradjon csak az ünnep – készültem a pandémia kezdetén a múlt évre. Amikor együtt a család, nem kellett dolgozni menni, és zárva a boltok. És amikor bent rekedtünk a saját házunkba, hát mit tehettünk? Ünnepeltünk. 

Igaz, meg is van az eredménye, januárban született két és fél kilóval. Miközben átvettem a nővértől, kerestem a nagy kezeslábasban. A lányom szeme még a csillagoknál is fényesebben ragyogott. Rám nézett – úgy éreztem abban a metsző hidegben, hogy megérint a nap, majd ráérősen lehunyta a szemét, és elaludt. 

Mostanában már ünnep az a másfél óra is, amikor Réka, az új családtag, alszik. Főleg este. Nem bontok pezsgőt, de akár el is kezdhetném, hogy ünnepi hangulatba öltözzön az este, és végre felhőtlenül csevegjünk. 

Napközben nincs idő a beszélgetésre. Vagyis igen, a rutinkérdésekre: levitted a szemetet? Igen. Vettél kenyeret? Igen. 

Ha fekete-fehér-igen-nemet játszanánk – igazán kipróbálhatnánk, hogy közben színezzük ki a hétköznapokat –, nagyon rövid köröket futnánk. 

A berögzült mozgássorok, párbeszédek összetartják a hétfő-pénteket. 

Rutinférfi, rutinfeleség, rutinapa, rutinanya. Félálomban kóválygó rutinemberek, akiknek nincs ideje játszani.

Már ez a természetes, mert minden borult, a biológiai óránktól kezdve az utolsó tégladarabig. Van, amit mi borítottunk, van amit a lezárás gyümölcsének az érkezése, de így van jól. 

Csak egy valami hiányzik: az egymásra szánt idő. A borszagú, füstös esték, a nevetések és a sorozatfilmek. 

Esküszöm, megnézem minden részét, csak legyen. Nem a Vikingeket, mert azt a pandémia alatt végignéztük, „eredményesen”.  

Hirdetés

Amúgy külön-külön is jó, de akkor férfiasan vállalom a pesztrát. Ahogy a múltkor csináltuk: ő kilépett a barátnőivel kocsmázni, én pedig a srácokkal a gyerekekre ügyeltem. Aztán meg arra, hogy eltüntessem a hányásnyomokat, mielőtt hazaér. Nem meséltem neki róla, mert mindenki aludt már, mire hazaért. 

Aludni szeretnék. Jó sokat. Ha lehet, reggelig. Az sem baj, ha virradatig, csak egyhuzamban. 

Ha összeadjuk az átaludt éjszakákat, statisztikailag jó számokat lehetne kihozni, csakhogy a valóság másról szól, mint a számokról: vajon ő szokta számolni hányszor mosolyog egy nap? 

Mert azokat a pillanatokat szeretem a legjobban. És arra gondolok, hogy sose érjen véget, mert minden közös nevetéssel, minden mosollyal egy újabb szarkaláb simul ki a kialvatlan szeme alatt.

Apa születik

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock