Az én gyermekem nem fog tévét nézni!

Még a legvadabban fogadkozó ifjú pároknál, gyermektelen, kezdő szülőknél is előfordul néhány év elteltével, hogy mobilt adnak sarjadzó csemetéjük kezébe, vagy leültetik a rajzfilm elé.

Rengeteg ilyen fiatalt ismerek és ismertem, értelmiségi körökben valóságos sikk azzal hencegni, hogy az én gyermekem aztán biztosan nem néz majd bugyuta rajzfilmet, és nem mobilozik hetvenkét éves kora előtt! Hahaha, majd, ha fagy! Én majd szépen mesét olvasok neki óraszám, játszunk, építünk, főzünk, legózunk, beszélgetünk, csodás szülő-gyerek kapcsolatban tobzódunk boldogan…

Aztán nem tudom, mi történik, talán mégsem bizonyul elég érdekesnek a legó, hamar elfogy a beszédtéma, nem írnak jó könyveket az átkozott gyerekkönyvszerzők, nincs kedve az embernek előszedni minden fittyfenét, ami egy közös építkezéshez/főzéshez kell… Mindenesetre nemsokára eljövend az idő, amikor a kisgyermek, még igen zsenge korban – igen, amikor a hozzáértő pszichológusok azt mondják, hogy napalmként égeti szét agyának minden idegsejtjét a telefonozás, tévézés –, ott ül a telefon, tévé előtt.

A szülő ilyenkor, egy-egy különösen kipihent és józan percben megretten.

Kitámolyog a hálószobából, és azt látja, hogy a gyermek úgy nézi az ittazélethurrikánt szombat reggel, mint a veszedelem. Vagy ha fel tudja oldani az ujjlenyomatkódot az alvó szülő ujjának finom felhasználásával, úgy tölti le a fizetős appokat, hogy öröm nézni…

De nemcsak letölti, hanem szemkifolyásig és bepirosodásig játszik velük, (nem) mellesleg sokkal magabiztosabban forgatva e furcsa és számunkra igazán soha meg nem szokható eszközt, mint mi magunk.

Ilyenkor aztán először ordibál, megtilt, próbálkozik, majd nemsokára elengedi a dolgot, és beletörődik, hogy ezen a területen (is) elvérzett, keserű dühvel és gúnnyal arra gondol, hogy amíg neki nem volt, jobban tudta, hogyan kell gyermeket nevelni, és finom kárörömmel felidézi azokat az ismerőseit, akiknek még szintén nincs, és akik még mindig és szintén jobban tudnak mindent.

Igen ám, de ebbe nem olyan könnyű beletörődni.

Hirdetés

Annyi csatát elvesztünk, mire beérkezünk a középkorúság meghalásszagú révébe – amiről nyomban kiderül, hogy minden, csak nem rév –, hogy ezt az utolsót igazán nem engedhetjük már meg. Úgyhogy elrejtjük a telefont, kihúzzuk a tévékábelt és megesszük, elővesszük a legót, listába szedjük a beszélgetési témákat, veszünk egy tonna lisztet csirizelni meg egy raklapnyi téglát építeni.

És aztán mégsem lesz belőle semmi. Úgy illan el e méla kis kísérlet, mintha nem is lett volna: visszakerül a telefon a rendeltetési helyére (értsd: a gyermek kezébe), veszünk új kábelt a tévéhez, és engedjük: játsszon, nézze.

Persze mivel értelmiségiek vagyunk, muszáj valami magyarázatot találni e galád engedékenységre, ezért aztán általában két dolog szokott körvonalazódni agyunknak ama rekeszében, amelyiknek az a feladata, hogy magunkat ennenmagunk előtt igazolja és felmentse.

  1. Muszáj megmutatni ennek a kis vakarcsnak, hogy az a sok butaság, amit ő tölt le, milyen szar ahhoz képest, amit mi tudunk letölteni. Hja, hja, igen bizony, apa játéka, ugye, ugye, hogy sokkal izgibb, sokkal több időn keresztül játszható, és hát valahol intellektuális kihívást is képvisel, így aztán még hasznodra is van, büdös kölök, tanulsz belőle, s fejlődik az agyad is, bárki bármit mond!
  2. Ha az előző mentség nem működik/nem válik be, nem akar szépen szólni (hanem csak hamisan zönög), jön a másik: amikor én gyermek voltam, bezzeg, nem volt lehetőségem ilyesmivel játszani. Hja, hja, emlékszem, egyszer elmentem az unokatesómékhoz, akinek volt egy kínai tetriszgépe 99 szinttel, és sírva játszottam vele egy hétig… hüpp… amikor pedig vissza kellett adnom, és el kellett jönnöm tőlük, kétszer is öngyilkos lettem. Hüpp-hüpp! Legyen meg akkor az én gyermekemnek minden öröme! (Hiszen egyebe úgysem lesz.) Elégüljön ki a lelke! Legalább neki az élete része legyen, ami nekem csak ábránd volt, vágyálom!

És akkor így szépen megnyugszunk, s mehetünk is vissza aludni.

Kiemelt kép: Shutterstock