Azé az ország, aki teleszüli?!

Huhhh, hogy utálom ezt a mondást! Ez az egyetlenegy silány mondat, ami mostanában elég gyakran került a szemem elé, magába sűrít egy halom hímsoviniszta felhangot és fensőbbséget, na meg jó adagot abból a „mi mindent is tudunk” és „mi majd megmondjuk” jellemzően férfiúi hozzáállásból.

Tudom, indulatos vagyok. Igen, pedig a párom szerint nem is vagyok bősz feminista. Tényleg nem. Viszont 2019-ben mégsem szeretnék ilyen kijelentéseket hallani, olvasni, amelyek engem visszarepítenek minimum a középkorba. Foglaljunk területet, igázzuk le, pusztítsuk ki a másikat, nyomjuk el és le a fejét a víz alá, gyártsunk ideológiákat – ez lenne a férfiak feladata, miközben mi, nők minősüljünk vissza egyfajta tenyészkancává, akiknek a földön betöltött szerepük mindössze az utódok biztosítása. De a felelősség persze nem az állandóan hadakozni vágyó férfiaké, á, dehogy. Ők megszerzik, megszerezték (csak elfelejtik néha megtartani – sic!) az országot, tovább a mi dolgunk, a nőké. Szüljük tele! Hogy más ne férjen ide. Szüljünk többet! Hogy másnak ne maradjon hely.

A szülést ugyebár megelőzi a fogantatás. Azt pedig természetesen szívesen vállalják a teremtés koronái, akár többször is, több helyre is – hallom halkan ezt a mellékzöngét is a fent idézett mondatban. Valahogy így: mi biztosítjuk a magot, tovább tietek a pálya.

Hogy van-e kedve teleszülni valamit is egy nőnek, arról nem szól ez a posztulátum. Kit érdekel? Ha nem végzi a dolgát, azaz nem szül tele, akkor lazán megtaláljuk neki a helyét a mai világban: nemzetellenes, hazaáruló, a keresztényi értékeket lábbal tipró, liberálisan agymosott némber. Önmegvalósító, önző, divatból szingli. Mert Ákos óta jól tudjuk, hogy hol a nő helye, mi a dolga manapság, mi az égtől kijelölt feladata, amit – természetesen – a magyarok istene hitelesített anno.

Hölgyeim, a megtartás felelőssége tehát csakis a miénk. Ez itt a kérdés: teleszülni vagy nem teleszülni. Az mellékes, hogy mit és hová. Azzal nem sokat törődnek azok, akik ezt a mondást szeretik hangoztatni. Ne nyavalyogjunk és ne érzelgősködjünk, ne legyünk hétköznapiasak és földhözragadtak – legyintenek, ha csendben megkérdezzük: milyen ez a hely, amit tele kéne szülni? Milyenné tettétek, és mit terveztek vele ti, akik többségben vagytok még mindig mint döntéshozók? Békés, barátságos, biztonságos ez a hely, amit nekünk tele kéne szülnünk? Van itt hosszú távú jövőjük a majdani ivadékoknak? Vagy időközben felrobbantjátok, felégetitek, kiszippantjátok a légkört is erről a helyről, miközben nagyokat vitáztok fenntartható gazdaságról és klímaváltozásról? Mennyi időre szüljük tele? És annyira érdemes?

Hirdetés

A téma apropóján eszembe jutott még néhány sokatmondó szó, kijelentés, amiket én már kitörölnék a köztudatból. Én, aki hiszek az egyenértékűségben és -rangúságban, az emberben, nemtől és minden egyébtől függetlenül.

Gratulálok, ez igazi férfimunka volt – mondta például a minap egy eseményen egy hölgy.

Igen, egy hölgy, s még csak észre sem vette, hogy ebben a költői néhány szóban azért kemény értékítélet (is) van. A férfimunka valami nagy és magasztos, a női munka pedig… Hááát, Vörösmarty idejében még lehet, hogy jól hangzott, de 2019-ben, itt és most, a fülemet nagyon sérti. Nekem legalábbis. Akárcsak a címbeli mondat. És nektek?

Kiemelt kép: Shutterstock