ARCHÍV B. Szabó Zsolt – Nem szeretem a hétköznapiságot

Zenél, ír, rádiós műsort és eseményeket vezet, bevallása szerint imádja a nőket, a könyveket, a modern művészetet, és kutyabolond. A sepsiszentgyörgyi születésű B. Szabó Zsoltot a sZempöl együttes tagjaként ismerhettük meg, ma pedig az Erdély FM bársonyos hangú műsorvezetőjeként köszönti a rádióhallgatókat reggelente. Megosztó személyiség, nem szereti a standardokat, és bár még keresi az útját, mi rátaláltunk, és őt választottuk a hónap pasijának.

Zenél, ír, rádiós műsort és eseményeket vezet, bevallása szerint imádja a nőket, a könyveket, a modern művészetet, és kutyabolond. A sepsiszentgyörgyi születésű B. Szabó Zsoltot a sZempöl együttes tagjaként ismerhettük meg, ma pedig az Erdély FM bársonyos hangú műsorvezetőjeként köszönti a rádióhallgatókat reggelente. Megosztó személyiség, nem szereti a standardokat, és bár még keresi az útját, mi rátaláltunk, és őt választottuk a hónap pasijának.

–„Érdekes ez a jó pasiság vagy jó nőség kérdése” – vág bele a kellős közepébe, amint megérkezik a kávézóba. „Aki más férfiak szerint jó nő, az után lehet, hogy én nem fordulok meg az utcán” – magyarázza. Elmondja azt is, hogy kiskorában szőke, duci gyerek volt, és lám, miből lesz a cserebogár, vagyis a jó pasi, ma egy barna hajú, sármos férfivel beszélgetek. Őt azonban a külsőségek, a „fehér fal” – ahogy ő fogalmaz, nem érdeklik egy nőben.

– Számodra milyen a jó nő?

– Hosszabb kapcsolataimban soha nem voltam standard jó nővel, vagyis akire azt mondja a világ, hogy nagyon-nagyon jó nő. Engem a fehér fal, a test, nem érdekel. Nagyon nehezen élek standardok mellett. Nem szeretem a hétköznapiságot. Az érdekel, milyen a tapéta a fehér falon, vagyis hogyan hordja magát egy nő, például hogyan mozog. Az tetszik meg nekem, ahogyan egy nő a füle mögé teszi a haját, ahogy hozzám ér, ahogy megmozdul. Engem mindig az érdekelt, hogy milyen a hangulata valakinek, mit érzek, amikor ránézek, mit okoz bennem a találkozásunk.

– A standardok a hétköznapi életben sem érdekelnek téged. Ezért van, hogy sokáig útkeresésben voltál? Hiszen majdnem teológus lettél, aztán mégis színire felvételiztél, évekig zenéltél, most meg rádiós műsorvezető vagy. Megtaláltad a helyed?

– Igen is, meg nem is. A belső utamat, az emberi utamat megtaláltam. Szerintem az, hogy valaki keres, nem feltétlen csak szakmában és útban mérhető. Sokat utaztam régebb. Végigutaztam Európát kamionnal, stoppal. Voltam Dániában, elmentem Spanyolországig nagyon kevés pénzből, és rengeteg embert ismertem meg. Én ezt nevezem az út keresésének.

– Sokáig nem tudtam, hogy miért csinálom. Azért-e, mert jó lesz majd mesélni róla, például most, vagy azért, mert ez vagány dolog. Aztán rájöttem, hogy valójában ilyen helyzetekben lehet kikapcsolni mindazt, aminek hisznek, ismernek, és új leszel. Bárhová mész, tiszta lapot kapsz.

– Most mi foglalkoztat?

– Most is, mint mindig, hogy megtaláljam az igaziságát a kortárs művészetnek és a hétköznapoknak. Leginkább zenével és kortárs művészettel foglalkozom, és olyan zenei érzéseket próbálok, nem csak rádión keresztül közvetíteni, amelyek személyes élménnyé tudnak válni mindenki szobájában. Én így hívom a kísérleti zenét. Ugyanakkor – bár látszólag ellentmondásos – próbálok helyet találni a kommunikáció, branding és marketing világában.

– Az, hogy közel kerültél a buddhizmushoz, szintén az útkeresés része volt?

– Rengeteget olvastam a világvallásokról, de az volt az elsődleges véleményem, hogy én nyugati ember vagyok, nem tudok olyannal foglalkozni, ami a keleti kultúrának a része. Aztán egyszer csak megismerkedtem a buddhizmussal. Ez a találkozás volt a legjobb dolog, ami velem valaha történt. Én a szavak embere vagyok, mindig próbálom megkeresni a bennem rejtőző dolgokra a legmegfelelőbb szavakat, de ez egy olyan dolog, amire soha nem tudom.

– Mit gondolsz a nőkről?

– Én imádom a nőket. Nem azért, mert felizgatnak, megmozgatnak vagy szórakoztatnak, hanem mert kiegészítenek. Az egyik legcsodálatosabb felismerés az életemben az volt, amikor először rájöttem – még gyermekkoromban –, hogy a másik nem mennyi szép csodára képes, amire én nem. Ekkor kezdtem el feministának lenni (nevet).

– Mit gondolsz a megállapodásról?

– Rengeteg kapcsolatom volt, igencsak hosszúak, viszont volt egy olyan időszakom is, amikor a kéjnek próbáltam utat adni, mert úgy gondolom, ameddig a képzeletbeli kéj-poharunk nem telik be, nem lehet egyvalaki mellett tiszta szívvel elkötelezni magad. Úgy gondolom, hogy ha valakit valaha nőül veszek, akkor az örökre szóló kell, hogy legyen. Én nem akarok elvált férfi lenni.

– Az egyik közösségi oldalon olvasom, hogy van jegyesed.

– Eddig rendkívül csattanó, életszerű, nagyon szabados, színes, regénybe illő kapcsolataim voltak. Aztán jött egy nő az életembe, aki mindennek az ellentéte, amiben hiszek. Mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, mégis vonzódom hozzá. Folyamatos kihívások elé állít, és ez tetszik. Egy két lábbal a födön élő nő, aki szerintem a mai feminin típus megtestesítője. Ilyenkor nagyon könnyen el lehet dönteni, hogy ő az. Bár szerintem nincsen nagy Ő, nincsen AZ IGAZI. Találkozások vannak, tisztelet van, együttérzés, kitartás egymás mellett.

– Vágyak?

– Az a vágyam, hogy apa legyek. Ez dobog bennem már hat éve, valamiért mégis gátat szabtam neki. Ha nem tettem volna, már lehetne egy 5-6 éves fiam vagy lányom, mert úgy érzem, lányos apuka leszek. És azt is érzem, hogy őrült jó apa leszek. Azt érzem magamban, minden reggel mikor felkelek, hogy a világ legjobb apukája leszek.

Fotó: Lukács Levente

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.