Bartha Ernő: Én voltam az, aki mindig továbbment

Ismertem, de nem jól. Annyira, amennyire egy nagyvárosban két ember, egy művész és egy újságíró ismerheti egymást. Megbeszéljük, hogy az otthonában, a csodálatos szoborparkban találkozunk. Ott lehet önmaga – mondja. Én meg nem ellenkezek, hiszen imádom a helyet, mint mindenki, aki járt már ott valaha. (A teljes cikk a 2020-as Nőileg magazin augusztusi számában olvasható.)

Alkotónak hívja magát. Akkor is az, ha közösségi teret kreál vagy ha kocsmát vezet. Egyébként meg szobrász, képzőművész. Szénaszobrai világszerte ismertek. Most bárki megnézheti a csodás alkotásokat, aki Kolozsvár mellett, Magyarfenesen jár az általa létesített Arkhai Szoborparkban, amely egyben a művész otthona, a TIFF vetítések egyik helyszíne és sok közösségi esemény színhelye. 

Azt mondták, Bartha Ernő zárkózott és nem feltétlenül barátságos. Őszinte volt, rendkívül nyitott. (…)

Music Pub és Escorial – vodka mellé kultúra

– Alkotó ember voltál aközben is, míg Kolozsvár jól működő kocsmáját vezetted. Hát mi nem tetszett? 

– Hahaha! Egyszerűsíteni akartam, és csak az alkotásnak élni. Bár hatékony voltam, hatékonyabb, mint most – a park rendben tartása és a rendezvények szervezése nagyon leszívja az energiámat –, de akkortájt telítődtem mindennel. 

Az üzleteim valahogy belső késztetésre jöttek létre, és nem a pénzszerzés volt a célom, hanem az alkotás. Csak addig érdekelt egy üzlet, amíg létrehoztam, azután a rutin már nem volt ínyemre.

 A kilencvenes évek elején hat cégem volt harmincféle aktivitással. Egy idő után már nem tudtam ezeket átfogni. A Pubban négy-öt évig kibírtam, odafigyeltem az üzletre, de egyetlen számlát sem írtam meg soha. A pénzgyártás nem volt akkor sem az erősségem. Rólam azt is hitték sokáig, hogy nagyon gazdag ember vagyok, annyi mindent mozgattam. De nem voltam az. (…)

A fotósnak vagy az alanáynak, de valakinek mindenképp van humora /fotó: Fazakas Rita

Amikor a Music Pub indult, nyugaton virágkorát élte az alternatív zenei kultúra. S azt is meg akartam mutatni az embereknek, azt a zenét, azt a világot. Kilencvenhatban nyitottunk, decemberben. Az elején a pincérek megijedtek, mert azt mondták, a zenével elüldözöm a vendégeket. Mondtam, hogy akkor azok a vendégek nem valók ide. Aztán nekem lett igazam, mert évekig alig lehetett beférni a kocsmába.

 Érdekes, hogy üzleti szempontból sem fogtam mellé. Volt az Escorial, amit az úgynevezett „új arisztokráciának” nyitottam. Apait-anyait beleadtunk abba is, restauráltuk a neobarokk garnitúrákat a vendéglő klub részére, 17 éves tölgyfát használtunk padlónak. (Ízléses, finom a berendezés, gyertyafény is van, meg damaszt szalvéta (döntő elem!), és sokszínű az étlap” – írta az akkori magyarországi sajtó egyik képviselőjeszerk. megj.). 

Rengeteg művészt, köztük közismert külföldi művészt hívtam akkortájt Kolozsvárra, a fellépti díjukat a bevételből fizettem. Tíz év alatt olyan nyolcszáz eseményt szerveztünk. A bevételem nagyrészét visszafordítottam a kultúrába.

Ha akkoriban Kolozsváron járt bármilyen alternatív zenei együttes, az biztos, hogy nálunk kötött ki. (szerk megj.: Ma már hiába keresné valaki Kolozsváron az Escorialt vagy azt a Music Pubot.)

Tiff – emeletes katona és Geraldine Chaplin

– Úgy látszik, ha továbbállsz, a művészet akkor is megtalál. Kolozsvár belvárosából kiköltöztél ide, s most itt zajlik a TIFF (Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztivál) egyetlen falura kihelyezett vetítése. 

Hirdetés

– Hát, az úgy volt, hogy egyszer kijött ide Oana Giurgiu (a fesztivál  igazgatója – szerk. megj.) s azt mondta: Oau! A következő évben meg itt volt Geraldine Chaplin, a fesztivál díszvendége, ahol most ülünk. Akkor még csak harminc ember volt a fesztivál VIP partiján itt a kertben, a következő évben meg már százötven. A szervezők ragaszkodnak hozzá, hogy mi főzzünk itt, én és Bács Ildikó, a szoborpark eseményeinek másik szervezője, ami egy őrület.

A park, ami otthon is /fotó: Bács Ildikó

Egyik évben kitaláltam a Transylvanian Sushi-t. Ez egy emeletes katona”: kenyér, szalonna, kolbász, paprika felszúrva egymás hátára, amiből hatszáz darabot szoktunk elkészíteni hárman, és félóra alatt eltűnik a partiasztalról. Olyat is bevállaltam már, hogy a szomszédban levágott mangalicának a felét feldolgozzam a vendégeknek. Amikor este 8 órakor még mindig néztem az asztalon a fél állatot, s reggel kellett érkezzenek a vendégek, a szomszéd néni, aki szakácsnő, megsajnált, így hajnali négyre elkészült a bogrács. (…)

Aki mindig továbbment. A nőkről

– Te kérdezted, amikor felkértelek az interjúra, hogy nőkről is beszélhetünk? Gyere, beszéljünk most róluk.

– Hát ez a kedvenc témám. Ha a nők nem lettek volna, nem lennék szobrász és nem lennék ilyen gazdag, mint amilyennek érzem magam. 

– Milyen volt a viszonyod a nőkkel az évek során?

– Hú, hát én voltam az, aki mindig továbbment. De nem azért, mert meguntam, hanem inkább úgy, mint a művészetben, úgy mentem tovább. Fájt a lelkem, de nem tudtam soha maradni. 

– Egy-egy új kapcsolatban sokszor éreztem, hogy ha több énem lenne, ebben a világban tudnék sokáig élni. Sokszor felfedeztem, hogy milyen gazdag világ egyetlen nő, és egy élet alatt sem lehet igazán kiaknázni, de a szabadság mindig fontosabb volt. (…)