Belső erővel, térerővel

Életem párjának nincs okostelefonja. Sőt, mobiltelefonja is csak évekkel azután lett neki, hogy már mindenkinek volt. Facebook-profilja sincs. Szóval mi nem küldünk egymásnak szívecskékkel megtűzdelt üzeneteket (az övén, a lassan múzeumba illő “gombos” Nokián amúgy is valami kriksz-krakszok látszanának csupán), nem messengerezünk, nem tudja lájkolni az újabb cikkemet, nem ír bejegyzést egy frissen feltöltött fotó alá. Mert nem is akar, nem, nem az eszköz „butasága” az akadály. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin októberi számában jelent meg.)

Bevallom, én néha eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen izgalmas lehet egy kis pikáns üzenetváltás, de ma már csak jókat nevetek, ha az sms-emre, ami nőiesen” hosszabb, puszi is van a végén, csak azt a választ kapom, hogy jó”. Pont.

Életem párja egyébként nem egy múltba forduló ember, hanem a legnyitottabb, leglazább, fiatalokkal hihetetlenül könnyedén szót értő fickó, csak épp ragaszkodik a valódi élményekhez, szavakhoz, a valódi tetszikelésekhez” és barátokhoz. Telefonbeszélgetései is szűkszavúak, miközben élőben órákat tudunk beszélgetni a világ nagy – és néha kis – dolgairól is. Persze, ő megteheti, munkájához, élete szervezéséhez valóban elegendő a gombos” telefon, a többi csak hab lenne a tortán. És – úgy látom – neki erre az illékony, megfoghatatlan virtuális habra nincs szüksége. Elég neki a valóság…

A térerő azért vele van, de annyira nem rántotta magával, mint engem, téged, minket, majdnem mindannyiunkat, kedves Olvasó. Néha magyarázom én is a bizonyítványom, hogy újságíróként muszáj „vonalban lennem”,

de az az igazság, hogy így, mellette, ezzel az ellenponttal könnyebb kézben tartani a mobiltelefonok, internet és világháló nyújtotta lehetőségeket. Nem, számomra elképzelhetetlen, hogy beülünk egy klassz étterembe, majd elővenném a telefonomat és belemerülnék, mondjuk, a Facebook böngészésébe. Az ilyen látvány nem ritkaság, de számomra mindig szomorúság. Mert ott, ahol ketten lehetnének, virtuálisan talán épp százan vannak. Azt gondolom, hogy az intimitást lazán elsöpri az online, ha nem tudjuk letenni, lenémítani, kikapcsolni, amikor az emberi szónak, érintésnek, érzésnek jött el az ideje. Hiszem, hogy van az a pillanat, amikor szembe kell néznünk magunkkal: meg tudjuk állni, hogy ne nézzünk rá ötpercenként, ne mutassuk meg a vacsoránkat (ami intimnek indult)? Ha nem, vajon miért nem?

Mert ki- és lemaradunk valamiről? De mi van, ha tíz lájkért cserébe épp egy valós simogatástól esünk el?

Szóval belső erővel a térerővel, a kitágult világgal szemben is lehet. Hadd már én szippantsak be a lehetőségekből annyit, amennyi épp kell nekem, nehogy már ő szippantson be engem! Na így…

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

A friss lapszámunkat alább kérheted: