Oltári nők Bereczki Silvia – Én mindenhol erdélyi maradtam

Bereczki Silvia erdélyi származású segítőnővér, akinek hivatását többek között a nemzetköziség határozza meg. Annál is inkább, mivel eddigi életútja több idegen országba vezetett, ahol az idegenség idővel minden alkalommal egyfajta otthonérzéssé szelídült. Erdélyen kívül élt már Ausztriában, Kamerunban, Angliában, mostantól nyárig Németországban van „otthon”.

Kolozsváron évekig volt a Vasárnap hetilap szerkesztője majd felelőse is, illetve a Keresztény Szó folyóirat munkatársa, több kötet szerkesztője és fordítója, közkedvelt lelki kísérő. Külföldi tapasztalatairól, a multikulturalitás nyújtotta lelki gazdagságról, nyelvi sokszínűségről beszélgettünk.

– Hol van számodra az otthon? És ott mitől érzed otthonosan magad?

– Jó kérdés! Kicsit rejtélyesen mondhatom azt, hogy mindenütt és sehol. Gyakran eszembe jut Tamási nagyon sokszor idézett mondata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ezt valahogy így fogalmaznám át:

„Azért vagyunk a világon, mert Valaki mindig otthon van bennünk”.

És ebből adódóan úgy gondolom, hogy valóban mindenütt és sehol nem vagyunk otthon. Pontosan azért, mert Valaki – maga Isten – lakást vett bennünk, amit mindenhova magunkkal viszünk, és oda bármikor betérhetünk, ettől mindig mindenütt otthon lehetünk. Másrészt viszont éppen a Végtelenre való irányultságunk miatt igazából vándorok, „látogatók” vagyunk. És ez így van jól. A vendég státusz mindig hoz magával egy nagy tiszteletet, figyelmességet.

Chicagóban

Nem rendezkedem be életre szólóan valahová, és ez a feltétele annak, hogy a következő helyen is otthon érezhessem magam. Másrészt, ha valami miatt elveszítem egy időre ezt a belső otthonnal való kapcsolatomat, akkor  lehetek bár a legjobb barátaimnál, lehettem – amíg még erre lehetőség volt – a szüleimnél, sehol sem érzem igazán otthon magam, mert hiányzik a belső összhang.

Ha viszont nagyon gyakorlatiasan közelítem meg a kérdést, akkor azt mondom: Erdélyben vagyok otthon.

Nemcsak Kolozsváron, ahol az életem egy jó részét leéltem, és ahol a szüleim is laktak, nemcsak Szovátán, ahol felnevelkedtem, vagy Temesváron, ahol születtem, illetve Marosvásárhelyen, Brassóban, Gyergyószentmiklóson, Csíkszentdomokoson, ahol segítőnővérként éltem, hanem mindezeken a helyeken és túl is rajtuk. Ebből lett számomra egy sajátos  erdélyiség.

Erdélyi nővértársakkal

Érdekességként említem, hogy mialatt beszélgetünk, a bögrém alátétjén ez a felirat áll: „A legjobban azt szeretem az otthonomban, hogy kikkel osztom meg”.

– Te milyen nemzetiségűnek vallod magad, és mit jelent számodra a nemzeti identitásod?

– Kétnyelvű családból származom: szüleim egyike magyar, másikuk román volt, így eleve hozom magammal a más kultúrára, nyelvre való nyitottságot. Én nagyon hálás vagyok ezért. Ez egy nagyon jó start a segítőnővéri nemzetköziséghez, viszont alapvetően mégis valahová tartoznom kell. Nekem mindig is természetes volt, hogy 

magyarnak vallom magam, de úgy, hogy rögtön hozzá is teszem: kétnyelvű családból származom.

Ez azért alakult így, mert anyai nagyszüleimnél nevelkedtem Szovátán, és ők magyarok voltak, nem is tudtak románul. Így köztük és egy többségében magyar kisvárosban én is magyarrá  lettem. Meg hát a katolikus egyház, amelyben  gyökeret vertem,  Erdélyben többségében magyar. Az általános iskolát magyarul végeztem, a középiskolát románul az informatika szak miatt, amit akkoriban csak románul lehetett tanulni. De azalatt is folyamatosan magyar könyveket olvastam, sok magyar barátom volt. Egyetemi tanulmányaimat aztán szaktól függően két nyelven végeztem: a fizikát vegyesen, a teológiát és újságírást magyarul. 

– Sokat éltél külföldön hosszabb-rövidebb ideig. Mennyire volt nehéz beleszokni az  idegen kultúrába, más nyelvű környezetbe?

– Így utólag azt mondom, hogy engem a jó Isten is segítőnővérnek teremtett. Erdély eleve multikulturális, és valamikor háromnyelvű volt. Temesváron pedig, ahonnan édesapám származott, az utcán 5 nyelvet beszélt még a nagyszüleim generációja, és annak idején gyakran nem saját, hanem a beszélgető társuk anyanyelvén szóltak egymáshoz.

Kamerunban

Amikor a szerzetesi hivatás mellett döntöttem, a szentignáci lelkiség mellett azért is választottam a segítőnővérek közösségét, mert nemzetközi, ami nagy-nagy tágasságot hoz, amelyben én nagyon otthon éreztem magam. Ennek ellenére azonban

rettenetesen féltem attól, hogy valaha külföldön kell élnem. De tudtam azt, hogy ha ennek a közösségnek a tagja akarok lenni, annak az az ára, hogy a két év noviciátus alatt (ún. próba- és képzési idő a szerzetesrendekben – szerk. megj.) Bécsben kell élnem. Na, ezt így bevettem a pakliba, viszont azt, hogy utána külföldön éljek és dolgozzam, egyáltalán nem tudtam volna elképzelni.

Érdekes, hogy amikor beléptem a rendbe, az akkori elöljárónak el is mondtam ezt a félelmemet, ő pedig  megnyugtatott, hogy „nem kell majd külföldön élned, senki sem kényszerít erre”. Évekkel később, amikor már Grazban dolgoztam, rákérdeztem: hogyan is értette akkori kijelentését? Ő pedig elmondta, hogy akkor azt ígérte, hogy nem „kell” külföldön élnem, ha nem leszek kész arra. De ő már akkor látta bennem, hogy eljön az idő, amikor készen állok majd erre. A félelmem a külföldi léttel kapcsolatban továbbra is fennmaradt, de ugyanakkor azt is éreztem, hogy emellett ott van a nyitottság, a készség, egy kis pozitív izgatottság, hogy van benne valami nagyon jó, amiben lehet növekedni, túl lehet nőni a saját korlátaimon. 

Hirdetés

– Mit adtak neked ezek az országok, mit tanultál, amit itthon nem tudtál volna megtanulni?

– Megtanultam látogató lenni abban az értelemben, ahogy az elején mondtam. Olyan látogató, aki teljesen beleadja magát az ottani életbe, részévé válik, de nem olvad be. A kameruni tartózkodásomat leszámítva mindig Nyugat-Európába vezettek az útjaim, ahol bennem volt az, hogy soha nem fogom úgy beszélni a nyelvüket, ahogy ők beszélik, soha nem fogom úgy érteni a kultúrájukat, politikájukat, gazdasági rendszerüket, ahogy ők. Sok fájdalom és küszködés árán néztem szembe azzal, hogy még mindig van bennem (de biztos, hogy korábban még inkább volt) valamilyen fajta kisebbségi érzés, ami a kelet-európaiságomból adódik akkor is, ha utóbbinak látom a gazdagságait is.

Nemzetközi találkozón

De ugyanakkor azt is tapasztaltam, és sokszor kaptam visszajelzésként is, hogy éppen másságom révén tudok többletet is hozni. Éppen kelet-európaiságomnak köszönhetően – ahogyan például megküzdöttünk a kommunizmussal – megtanultam sok mindent, ráéreztem bizonyos dolgokra, egyfajta túlélési stratégiát alakítottam ki már itthon, és ez segített feltalálni magam máshol is. Másrészt tanulom azt, hogy rácsodálkozzam arra, amit egy másik nép nem úgy él meg, ahogy nekem természetes. Tanulom nyelvileg is azt, hogy: „Jé, ezt így is ki lehet fejezni, de érdekes!” hogy ebben a kifejezésben mennyi minden van, és ez milyen izgalmas. Kedvenc példám erre az angol „by heart” kifejezés, ami sokkal többet mond, mint a mi „kívülről” szavunk, különösen amikor versek vagy bibliai versek ismeretéről van szó: szívből, szívvel tudni azt – de szép! És pont e rácsodálkozás által tanulom meg még inkább tisztelni a saját nyelvemet és kultúrámat is. Tágasságot, rugalmasságot, alkalmazkodóképességet is hoz ez a lét, hozzájárul a belső szabadság növekedéséhez. 

– Szoktál honvágyat érezni? 

– A legelején, a bécsi noviciátus alatt gyakran éreztem honvágyat Erdély iránt. Kamerunban az „Európa-honvággyal” ismerkedtem. Érdekes, hogy erre Édesanyám valahogy ráérzett. Ő, akinek az elején távolinak tűnt Ausztria is, amikor Kamerunból hazafelé megérkeztem Párizsba, és felhívtam őt, így  köszöntött: „Isten hozott itthon!”.

Még mindig sokszor érzek honvágyat, de ez most egészen más: olyan helyek után vágyakozom, ahol összenőtt a szívem emberekkel.

Ez néha Erdély, de néha Anglia, Skócia, netán Ausztria vagy akár Franciaország. Mert az emberekkel való kapcsolatokon keresztül mindenütt kialakult egy belső otthon-érzés, amelybe visszavágyom.

– És konkrétan mi az, ami hiányzik?

– Leginkább az emberi kapcsolatok, azok mindig egyedi minősége. Aztán ehhez hozzákötődik egy ízvilág, egy illat, a természet, talán még az időjárás is. Azóta például, hogy Angliában éltem, egész más a viszonyom az esővel, de a fekete teával is, a tenger pedig még közelebb került a szívemhez.

– Ilyenkor mit teszel annak érdekében, hogy megerősítsd a gyökereidet, és ne érezd azt a hiányt, ami van benned?

– Legfőképpen a kapcsolatokat próbálom ápolni, erre nagyszerű a sokat kritizált internet. Aztán szoktam például olyan zenét hallgatni, azon a  nyelven olvasni.

Joyce Rupp amerikai író szerzetesnővel, akinek több könyvét magyarra fordította

Nagyon ragaszkodom olyan üdvözlőlapokhoz, amiket számomra nagyon kedves emberektől kaptam, és a „honvágy” pillanataiban visszaolvasok egy-két ilyen lapot. Ha lehetőségem van rá, akkor meg ízvilágban is visszahozom a hely élményét.

– Te milyen nyelven imádkozol?

– Mikor milyen. Amikor helyiekkel közösen imádkozunk, akkor nyilván alkalmazkodom az ők anyanyelvükhöz. De ezen túl is van, amikor a személyes imámban is a helyi nyelv jön, talán azért is, mert általában azon a nyelven gondolkodom, amelyet éppen beszélek, de ennél az érzelmi közelség talán még fontosabb. Viszont néha megtörténik az is, hogy egy adott országban egy másik ország nyelvén imádkozom, mert éppen egy odakötödő élmény elevenül meg az elmélkedésemben. Ezt például soha nem tudtam volna elképzelni magamról, mielőtt beléptem a segítőnővérek közösségébe. Azelőtt mindig azt vallottam, hogy imaválaszokat lehet idegen nyelven is adni, de személyesen kommunikálni Istennel csak anyanyelven lehet. Korábban azt sem tudtam volna elképzelni, hogy mély lelki beszélgetéseket más nyelven folytassak, ma már  nem érzem, hogy ettől szegényebb lenne a beszélgetés, sőt, a nyelvi korlátok hoznak egyfajta pozitívumot is. Kérik azt, hogy tömörítsem a mondanivalómat, hogy a lényeget fejezzem ki, jó értelemben lecsupaszítva azt. Ami pedig a legfontosabb: sokszor a szívek értik egymást olyankor is, amikor a nyelv elakad.

Friss lapszámunkat alább kérheted: