– Neked személy szerint milyen a pénzhez való viszonyulásod?
– Olyan világot élünk, amelyben a pénz szükséges „rossz”. Szinte semmit sem lehet már tenni pénz nélkül. Arra törekszem, hogy csak a szükségesre költsek. Különben úgy érzem, a reklámvilág arról próbál meggyőzni, hogy az ő terméke a legtökéletesebb, a legjobb, és ha lehetséges, azonnal meg kell vásárolni. Számomra épp ezért nagyon fontossá vált az úgynevezett „hand made”, a kézzel készített, manufakturálisan előállított termék. Ha magasabb is az ára, pont azért veszem, mert valaki a lelkét beletette, és ezáltal tudatosan támogatom a helyi embert, akinek meg kell élnie az adott helyen. Életemben sokszor tapasztaltam, hogy nem attól leszek boldog, ha sok pénzem van. Ha bánni tudok vele, ha be tudom osztani, mértékkel költeni, akkor boldog tudok lenni úgy is, ha kevesebb van.
– Nem mindennapi a megbízásod, szakmád – ha úgy tetszik. Mit csinál az, aki egy egyházmegye gazdasági igazgatója?
– Tényleg nem mindennapi a megbízásom, ezt tapasztalom augusztus óta, amióta benne vagyok a főegyházmegyei gazdasági hivatali munkában. Az én feladatom, hogy a gazdasági tanács által meghatározott rend szerint, a püspök felügyelete alatt igazgassam az egyházmegye javait. Az egyházmegye bevételeiből olyan kiadásokat eszközöljek, amelyeket a megyéspüspök törvényesen elrendel. Az igazság az, hogy mivel megbízásom nem olyan régi, naponta szembesülök újabb és újabb feladatokkal.
A gazdasági igazgató sokat irodázik, de sokat is utazik – amennyire ez lehetséges a pandémia alatt. Gyakran találkozik sok plébániának vagy magának az érsekségnek a gondjaival, ugyanakkor a terveivel, a sikereivel is: mindenféle szerződés, épületek állapota, földek, erdők, előirányzatok, zárszámadások.
Állandó kapcsolatban vagyunk az egyházmegye papságával, mindenféle engedély innen megy ki, gondolok itt restaurálási, javítási, pályázati engedélyekre. Szerencsére nem egyedül kell ezt tennem, a gazdasági hivatalnak öt munkatársa van, egy hatodik munkatársunk pedig egy pénzügyi ellenőr, aki háromévenként végiglátogat minden plébániát.
Az érsekség területén nagyon sok a műemlék templom és -épület. Nemcsak hogy nagyobb figyelmet igényelnek, hanem több pénzre is van szükség ezeknek a javítására. Szerencsére itt is nagy segítséget kapok: az érsekségen belül az egyházművészeti bizottság a téma szakembereiből áll. Elejétől fogva, amikor ez a megbízatás körvonalazódott számomra, tetszett a csapatban való együtt gondolkodás. Naponta leülünk a vezetőséggel, és átbeszéljük mindazokat a kérdéseket, amelyek felmerülnek (nemcsak a gazdasági dolgokat). Eddigi tapasztalatom az, hogy ezekből a közös töprengésekből mindig jó dolgok születtek, mindenki hozzáteszi a saját ötletét, így érlelődik a döntés.
– Még be sem töltötted a 40-et, és máris egy kisebb országméretű terület fő „kincstárnoka” vagy. Hogyan kerültél ilyen fiatalon ebbe a státusba, volt valami előzménye?
– Felszentelésem óta két helyen dolgoztam korábban. Besztercén kezdtem a papi szolgálatomat, ott négy évig segédlelkész voltam. Utána következett Kolozsvár, ahol 2012 és 2020 között szolgáltam. Először káplánként a Szent Mihály-plébánián (központ) és a Piarista templomban a román és olasz nyelvű közösséget. Kovács Sándor főesperes-plébános halála után plébániai kormányzó lettem nyolc hónapig, az utolsó két kolozsvári évem alatt pedig plébános-helyettes voltam. 2016-ban vetődött fel a Szent Mihály templom felújításának gondolata, 2017-ben pedig már aláírták a templom restaurálásának uniós pályázatát.
A felújítás alatt álló Szent Mihály templom egyik állványán
Alig két hónapra rá Kovács Sándor halálának következtében nekem kellett folytatni a pályázatot, valójában elindítani a munkálatokat. A tulajdonképpeni restaurálás 2019. augusztus 6-án kezdődött. Talán ezek az előzmények miatt, ilyen megfontolásból esett rám dr. Kovács Gergely érsek választása, amikor püspökké szentelése után azon gondolkozott, kik legyenek, akiket maga mellé szeretne venni, akikkel együtt kezdi el érseki szolgálatát.
– Kereszténység és pénz – sokak szerint két, egymásnak ellentmondó fogalom. Szerinted összefér a kettő? És ha igen, hogyan?
– Viccesen így szoktunk fogalmazni: „Lélek, lélek, de miből élek?”. Jézus is szembesült ezzel a kérdéssel, amikor az őt kereső farizeusoknak elmondta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” Istent szolgáljuk ezen a világon, tehát a kereszténység és a pénz össze kell férjen. Szertartásainkon
Istent dicsőítjük és imádjuk, ahhoz viszont, hogy szeretetszolgálatot tudjon gyakorolni a plébánia, szükség van pénzre, ahhoz, hogy a templomot rendben lehessen tartani, javítani, restauráltatni, szükség van pénzre. Hogy ezt hogyan kell jól, szépen tenni, arra már az első keresztény közösség példát adott.
Ők nemcsak tizedet fizettek, hanem mindenből, amijük csak volt, először Istennek adományoztak. Ebből született az a gyakorlat, hogy van persely, perselyezés a mai napig. A szentmisében az imánk, áhítatunk mellett az adományainkat is az oltár elé tesszük le. Az akkori ember Istent tette az első helyre. A mainak is ez lenne a dolga.
– „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába." Számodra mit jelent ez a jézusi mondás, hogyan értelmezed?
– Mielőtt akárki elővenné a tűt, hogy megvizsgálja, átférne-e rajta a mobiltelefonja vagy a laptopja, máris jelzem: nem erről van szó. Nem a varrótűről. Aki járt már a Szentföldön, tudja, hogy a tűfok az a kis kapu, amelyet a jeruzsálemi nagy várkapu bezárása után szoktak használni, hogy bejussanak Jeruzsálembe, a városba. A teve csak teher, málha nélkül tudott átmenni rajta. A zarándokok is csak meghajolva, térden tudtak áthaladni azon, nagy alázattal.
A gazdag ember csak a gazdagságában bízik. Ez a példabeszéd azonban nemcsak a gazdagokról és gazdagoknak szól, hanem rólunk és nekünk, mindenkinek. Azt üzeni: nem magadban, nem a saját erődben bízva léphetsz be oda, hanem Istenben bízva, benne, tőle remélve mindent, ami az életedhez szükséges.
– Hogy állnak Romániában a katolikus egyház restitúciós perei? Sok a vissza nem szolgáltatott ingatlan?
– Nagyon sokat lehetne mesélni azokról az épületekről, amelyek 1948 előtt az érsekség, egy-egy szerzetesrend vagy különböző plébánia birtokai voltak. Van ezek közt iskola, kórház, szerzetesek rendháza, öregotthon, óvoda, templom – és sorolhatnám.
Elenyésző azoknak az épületeknek a száma, amelyeket az egyház visszakapott. 2016 óta pedig egyetlen fontos épületet sem szolgáltattak vissza.
Néhány példát mondok. Gyulafehérváron itt van a Batthyaneum: az épületben található gyűjtemény legjelentősebb részlege a könyvtár, amelynek hatvanezer kötete között 927 kötetnyi kézirat és kódex, 565 ősnyomtatvány található. Itt őrzik a Románia területén található középkori latin kódexek 80%-át.
Értékes bibliagyűjteménye 600 kötetes. A kódexgyűjtemény legértékesebb darabja a Codex Aureus, egy aranybetűkkel írt evangéliumos könyv. Aztán itt van az egykori Mailáth Gimnázium, azt maga Mailáth Gusztáv Károly püspök építtette 1903–1906 között, aki 1897 és 1938 között volt az erdélyi egyházmegye püspöke, és az iskolaügyet nagyon pártolta. Római katolikus főgimnáziumként működött 1948-ig, amikor az épületet államosították, ma az 1918. december 1. Egyetem működik benne. Kolozsváron ott a volt Marianum Római Katolikus Leánynevelő Intézet épülete, a Báthory István Főgimnázium épülete. Ez először jezsuita, aztán piarista gimnáziumként működött… Folytathatnám ezeknek a számunkra fontos épületeknek a felsorolását, de példának ennyi itt elég szemléltetni a helyzetet. Mindezek ügyében per zajlik, mindegyik ügy várja a restitúciós bizottság – reményeink szerint pozitív – elbírálását.
– Ha nyernél 1 millió eurót, mit tennél vele?
– Még soha nem gondoltam erre, nem tartom szerencsés embernek magam ilyen szempontból. Talán úgy vagyok, mint az az ember, aki imádkozott a templomban, hogy nyerjen a lottón, aztán Isten megüzente, hogy az ima mellett kellene vásárolnia egy lottójegyet ahhoz, hogy nyerhessen. Nem szoktam szerencsejátékot játszani, úgyhogy kevés a valószínűsége, hogy nyernék 1 millió eurót. Ha mégis nyernék, akkor… Talán szelvényt kellene először vásárolni.
– Ha már anyagiakról beszélgettünk, kíváncsi lennék, melyik az a személyes tulajdonod, aminek legnagyobb az erkölcsi értéke, amit legjobban szeretsz?
– Hirtelen az az imakönyv jutott eszembe, amelyet a családomtól örökségként kaptam. Gyermekkoromtól fogva végigkísért, olyan sok minden van benne, az imádságnak az emlékei, hangulata, a könyv illata, különböző bejegyzések. Ez az egyik fontos személyes tulajdonom. Általában ragaszkodom azokhoz a tárgyakhoz, amelyek valamire emlékeztetnek, amelyekről van egy elmesélhető történet, amelyek emlékeket idéznek. A szobámban van egy olyan polc, ahol ezek az emléktárgyak jelen vannak.
