Megvan a házszám, gondolom magamban, ezért magabiztosan indulok el a faluban. Csörög a telefon, Ildikó az, érdeklődik, meddig jutottunk. Határozottan mondom, aggodalomra semmi ok, keressük a házszámot. „Jaj, itt a faluban nagyon kucifántos a számozás. Inkább kalauzollak, úgy könnyebb” – egyenget Ildikó. Egyszer csak elfogy az aszfalt, ott jobbra, aztán megint jobbra, le a fák között a völgyes részbe. A férje fog várni bennünket a kapuban... És valóban ott áll a hatalmas porta előtt Pál, mutatja, hogy hová parkoljunk.
Hagyományos, de egyedi
István Ildikó népdalénekes és Mihály Pál hangszerkészítő, muzsikus otthonában vagyunk. Jó kedélyű házaspár, sugárzik belőlük az a fajta nyitottság és kedvesség, amire csak a zene taníthat meg. Otthonuk ugyanezt adja vissza: csordultig hagyománnyal, értékkel, és szinte hallani a szobákban a jókedvet, amely a mindennapokban ivódott beléjük. „Húsz évvel ezelőtt senki nem gondolta volna, hogy ebből lakható otthon lesz.
De mi magunkénak éreztük az első perctől. Arra törekedtünk, hogy maradjon hagyományos, de kicsit legyen egyedi itt minden” – meséli Pál és Ildikó.
A ház 1807-ben épült, 90 cm-es kőfala van. „Minden álmom az volt, hogy nagy, világos konyhám legyen, ezt a vágyamat elég hamar elengedtem. Minden alakítással és módosítással azt tartottuk szem előtt, hogy maradjon meg olyannak, ami visszaadja, hogy ez egy több mint kétszáz éves ház” – folytatja Ildikó. A ház református parókiának épült, az 1900-as évek elején került magánkézbe, aztán katolikus imaházként használták. Ők 2002-ben vásárolták meg, rossz állapotban lévő tetővel és kémény nélkül, „de így kiváló füstölőnk volt, még mi is ott füstöltük a szalonnát” – emlékszik vissza Pál.
Amit érdemes volt úgy hagyni, azt meghagyták, mondja Ildikó – és a belső ajtókra mutat. „Ezek kétszáz éves ajtók, ilyent nem veszel sehol. Ugyanígy ragaszkodtunk a fa és a kő erejéhez, inkább vállaltuk a velük járó nehézséget.”
Felújítási történetek
Arra hamar rájöttem, hogy Ildikó és Pál szívesen emlékeznek vissza a kezdeti felújításra, az ezzel járó meglepetésekre, arra az édes-keserű folyamatra, amikor a megvásárolt házból családi fészek lett. Itt kerülnek elő a történetek. Például hogy a kétszáz éves deszkapadlóból olyan bogok álltak ki, hogy először le kellett csiszolni, csak utána lehetett járni a házban. A nappaliban akkora volt a deszkák között a hézag, hogy le lehetett látni a pincébe, az első télen szőnyeggel takarták le a tátongó lyukakat.
Amikor az egyik gerendát kezdték pucolgatni, előkerült egy felirat, hogy mikor és ki építette a házat – ezt meghagyták, ma is ott áll a nappali középső gerendáján.
Valamiért akkor sem lepődöm meg, amikor a festmény mellett egy hegedűt látok a falon díszként. „Ezt a régi hegedűt Pali el akarta dobni, aztán inkább megmentettük faldísznek – mutatja a gyönyörű darabot Ildikó, s közben rámutat az ablakpárkányra is: Látod, milyen vastagok, itt látszik, hogy a kőfal vastagsága valóban 90 cm.” Amikor a lányuk kicsi volt, nagyon szeretett oda felmászni és ott ülni – fűzi hozzá Pál.
Konyhabútorért hangszer
Páratlan szépségű a konyhabútor. Csibi Szabolcs zenész nevéhez fűződik, de nemcsak ez, hanem a bejárati kapu, a garázsajtó és a hálószoba ágya is. „Az egyezség az volt, hogy én készítek neki egy hangszert, ő nekem egy konyhabútort. Aztán úgy alakult, hogy a teljes bútor elkészülési ideje tizenkilenc év lett, a kicsi üveges rész három hónapja készült el” – avat be Pál.
A bútoron látható motívumot tizenkilenc évvel ezelőtt álmodta meg Szabolcs, azóta mintegy névjegyként van jelen mindenhol.
Ott van a konyhabútor faragott részében, a belépőajtó kazettáiban, de még az ablaküvegen is visszaköszön a különös, cifra tulipán. A konyhában egyébként nem csak a bútor különleges. Kétségkívül ez uralja a konyhát, de vetekszik vele a hatalmas faasztal, amelyhez akár tíz-tizenkét személy is kényelmesen elfér. „Nálunk nincs probléma, ha vendégeket fogadunk, éppen ezért nem is ritka a nagy társaság. Mivel mi szeretünk itthon lenni, ide hívunk mindenkit. Minden vágyam az volt, hogy jó nagy ebédlőasztalunk legyen, s tudd meg, sokszor még így sem elég nagy” – vallja be Ildikó.
Ferde a terasz
Kétszáz éves ház lévén, vannak furcsaságai. Például hogy nem egyenesek a falai, és ez szemmel is jól látható. Meghökkentő ugyan, de szokás kérdése, egyébként pedig veszélytelen. A vízmérték itt semmire nem jó, s ennek is saját története van. A háznak jelenleg tágas a terasza – közben előkerül a családi album bizonyíték gyanánt, Pál mutatja is, hogy milyen jókat esznek-isznak a teraszon nyaranta. „Ennek a háznak nem volt terasza, de még csak lefödés sem a bejárati ajtó fölött. A fiúkkal nekiálltunk hát építeni, fél nap méregettük vízmértékkel, szépen, hogy minden szakszerűen legyen itt s ott.
Amikor kész lett, az egész úgy nézett ki, mintha srégen raktuk volna fel. Pedig a mérések rendben voltak. Más választásunk nem lévén, leszedtük, és a házhoz igazítottuk, azaz szemre.
Azóta is tökéletes” – meséli kacagva Pál. Az udvar másik ékessége a cserefagerendából újjáépített százötven éves csűr, amely most Pál játszótere: itt van a hangszerkészítő műhelye, és legfőbb szenvedélyének alanya, Rebeka, a ló.
„Lépésről lépésre szeretnénk tovább csinosítani otthonunkat. Utólag látjuk, hogy mit hogyan lehetett volna a nagyobb összhang érdekében, de majd minden meglesz a maga idejében. Én székelyderzsi vagyok, mindig az lesz a szívem csücske. De itt érzem otthon magam. Ahogy a kaput becsuktam, nem kívánkozom el itthonról” – zárja gondolatait Ildikó.
korábban írtuk
Az otthonosság íze: savanyú káposzta
Első emlékeim a savanyú káposztáról a nagyszüleimhez kötődnek. Telente gyakran sült pityóka a lerben, sóval, vajjal (ha volt) fogyasztottuk, na és természetesen hersegő káposztacikával, káposztalével. A jó káposztalé számomra azóta is felér a limonádéval.
