Hargita megye eldugott csücskében található a nevében méretes, ám a valóságban aprócska zsákfalu, Nagysolymos. Itt szolgál református lelkészként Kászoni Szilárd, s feleségével, az ugyancsak lelkipásztor Kászoniné Fejős Gabriellával itt nevelgetik az életre szőke angyalkáikat: az ötéves Katát, a hároméves Bulcsút és az egyéves Gyulát. Papilak-vizitába mentünk, s kellőképpen megcsodáltuk nemcsak az igényesen rendezett falusi portát, de családcentrikus életmódjukat is.
Sötétedik, mire Nagysolymosba érünk, már csak a körvonalait látjuk az impozáns parókiának. Hatalmas tornácon tágas asztal mutatja, nyáron itt zajlik a családi élet legjava. Az asztal mellett békésen dorombol a macska, úgy tűnik, nem zavarják egymást az erdélyi kopóval. Az üvegajtón keresztül nézik, mi történik odabent a Kászoni családban. Az étkezőben saját nevelésű, sült kacsa illata terjeng, az egyéves Gyula a konyha pultján ülve „segít” krumplit vágni az édesanyjának. Vagy legalábbis alapos minőségi ellenőrzés alá vet minden egyes hasáb burgonyát. Kata szép ruhába bújt, a haja nagysolymosi módra van befonva, Bulcsú posztómellénybe akar öltözni, mint az édesapja.
„Általában megszervezzük a mindennapjainkat, bár ez nem mindig sikerül, mert Bulcsú elég nehezen viseli azt, ha a szülők szabják meg neki a programot”
– vág bele a mesélésbe mosolyogva a családfő, miután beizzítják a „villanypásztort”, azaz kivételesen leülhetnek a gyerekek az internet elé, kedvencüket, a Fölszállott a páva tehetségkutatót nézni. A két nagyobb gyerek óvodás, az egész oviba összesen 16-an járnak. „Nagysolymos egy elöregedett falu. Nem elörgedő, elöregedett” – magyarázza Szilárd. „Fiatal, rendes család – ha magunkat is rendesnek mondjuk – rajtunk kívül még egy van a faluban. A 90-es évek elején még mintegy hatszázan laktak a Hargita megyei településen, mára már mindössze feleennyi a falu lakossága, s 70 százalékuk 60 év feletti. Az elmúlt húsz évben emiatt a lelkipásztori állás sem volt kecsegtető itt: Nagysolymos félreesik mindentől. Épp ezért, amikor Udvarhelyről, az ottani Református Diákotthonból eljöttünk, egy fellélegzés volt számunkra maga a táj szépsége, az emberek kedvessége” – indokolja a nagysolymosi gyökéreresztés indokait Szilárd.
Fiatal család az elöregedett faluban
„Amikor idejöttünk, borzasztó állapotban volt a parókia fürdőszobája, egy kiégett, fás vízmelegítő kazán volt benne, ami úgy működött, hogy ha megnyitottad a konyhában is a vízcsapot, akkor a fürdőszobát elárasztotta a víz. Régi padló volt mindenhol, s mivel korábban évekig a diákotthonban laktunk, szinte semmink nem volt, sem ágyunk, sem bútorunk, sem hűtőszekrényünk. Mindössze néhány matracunk volt, amikor ide költöztünk, nagyon hideg volt abban az évben szeptemberben, de nem mertünk fűteni, mert fával nem lehetett, a csempekályha gázra volt állítva, és ha begyújtottál, úgy füstölt, hogy nem lehetett bent ülni a házban. Kaptunk viszont egy befúvós villanymelegítőt, de azt meg azért nem mertük egész éjszaka használni, nehogy nagy legyen a villanyszámla” – emlékszik vissza mosolyogva az otthonteremtés nehéz, de mára már megszépült kezdeteire a tiszteletes. Szilárd nagyváradi, de nagyszülei révén egész gyermekkorában élő kapcsolatban állt a faluval, Gabi egy vajdasági faluból, Bácskossuthfalváról származik.
Bácskossuthfalváról Nagysolymosba
„Népzenész pályára készültem eredetileg, etnomuzikológiára, Újvidékre” – kezd a mesélésbe Gabi, hogy miként vezetett az útja a Vajdaságból a székelyföldi, elszigetelt faluba.
„1999-ben, az utolsó középiskolai évemben voltak Szerbiában a NATO bombázások, március 24-én kezdődött, s ezzel nekünk akkor az iskola ott rögtön véget ért.
Akihez felkészítő órákra jártam szolfézsból, az a tanárnő a bombázások megkezdésétől kezdve többé nem vette fel a telefont. Talán hirtelen elköltöztek, nem tudom, mi történt vele. De a felkészítő órák megszűntek, a bombázás meg nem, és elkezdték emlegetni a szárazföldi csapásokat is a tévéhíradókban, s akkor fordult meg először a fejemben, hogy külföldre kellene menni. Magyarország eleve ki volt zárva, de amúgy is ekkor már Magyarországon le voltak járva az egyetemi felvételik. És akkor felmerült a teológia lehetősége, és így kezdtem lassan szimpatizálni a kolozsvári teológiával” – meséli az elindulás körülményeit Gabi, aki a kincses városban ismerkedett meg Szilárddal. A ma már háromgyermekes családanya korábban a versénekléssel foglalkozó Fűszál Együttes tagja volt évekig, ám amióta mindenkinek családja lett, a próbák szünetelnek, mert nehezen egyeztethető össze a gyermeknevelés az éjszakai, csíkszeredai próbákkal.
Orvos nincs, de van jó levegő, nyugalom, kecske, ló és kutya
„A falusi élet előnye, hogy van egy óriási udvarunk, vannak állataink, a gyerekek szabad levegőn nőnek fel” – mondja a lelkész házaspár. Két ló legelészik az udvaron, Rezgő, a Katáé, és Csillag, a Bulcsú lova. Gyula egyelőre nem tart igényt saját jószágra, de neki is adott három kecske, három racka juh, s tavasztól késő őszig kacsák és erdélyi csóré nyakú tyúkok kapirgálnak az udvarban. A zöldséget a saját kertjükben termelik, Szilárd látja el az állatokat és foglalkozik a veteményessel, Gabira hárul a lakás, a konyha és a gyereknevelés gondja. „Ha kisebb egészségügyi problémánk van, telefonon beszéljük meg az udvarhelyi családorvosunkkal, ha nagyobb a baj, a községközpontba, Románandrásfalvára jár egy doktornő, oda is el tudunk menni, amennyiben hétfőn és csütörtökön betegek a gyerekek. De szinte mindig pénteken üti fel a fejét a betegség” – beszél a falusi lét nehézségeiről is a családanya. Ám hetente legalább kétszer bejárnak a városba, babaúszásra, felnőtt néptáncra, népzenészképzésre. Most már Kata is jár hegedűórára.
„Reggelente Szilárd kel korábban, ellátja az állatokat, addigra ébredeznek a gyerekek, felöltöztetem őket, általában nagy családi reggelizéssel kezdődik a nap. Ha mennek oviba, akkor nem, de nem mennek mindennap, ha van valami családi program, amit az óvoda akadályozna, akkor nem visszük őket. Amúgy nagyon jó az óvoda, és szívesen mennek. Reggelizünk egy nagyot, és aztán nekem jön a házimunka, a gyerekek eközben általában egy jót játszanak. Ha nem esik az eső, akkor kint vannak, fontosnak tartjuk, hogy mindennap menjenek a levegőre. Aztán ebéd után Szilárd ismét az állatokat rendezi, mi meg valamit játszunk a gyerekekkel. Az internetezést igyekszünk korlátozni, tévénk nincs. Hetente egyszer járunk bevásárolni listával. Amit a városban lehet csak vásárolni, az sosem fogy el, mert már vagyok annyira gyakorlott, hogy ne maradjunk hétvégére mondjuk pelenka vagy popsitörlő nélkül” – sorolja a programot a családanya.
Mostohán édes zsákfalu
„Úgy tapasztaljuk, hogy nemcsak mint lelkipásztort fogadtak be a faluba, hanem mint családtagot is. Valahogy mi ébresztjük fel az idősekben a saját gyerekeikhez fűzött érzelmeiket. A szomszédokkal nagyon jóban vagyunk, igaz, kb. 40 évvel idősebbek nálunk, a gyerekeink átjárnak hozzájuk, szinte úgy tekintenek rájuk, mint a nagyszüleikre” – meséli a családfő.
„Ha mindaz a kultúra, ami Udvarhelyen van, karnyújtásnyira lenne, az más lenne, de talán így, ekkora távolságból jobban értékeli az ember, s a kultúraszomjúságunkat könyvekkel, internettel próbáljuk oltani.
Igyekszünk ennek a helyzetnek az előnyeit maximálisan kihasználni, a hátrányokon pedig elsiklani. Például engem néhány év után már egyáltalán nem zavart, hogy rossz az út. Ez az egész régió kicsit mostoha Hargita megyében, de itt, helyben nincs olyan emberanyag, aki ezen tudna változtatni. Akik tudnának változtatni, azok elmentek. Ezzel az emberanyaggal kell dolgozni, akik maradtak” – mélyed bele az árnyaloldalakba is a fiatal tiszteletes.
Mint mondják, van ugyan még két szoba, de a nappaliban időznek a legtöbbet, csukott szekrényajtó zárja el a kíváncsi szemek elől a játékokat.
„A példamutatás eszközével próbálunk élni, úgyhogy elpakoljuk mi a gyerekek játékait, hátha egyszer példát vesznek”
– mondja tréfásan az apa. Gabi nagyon szeret kimozdulni a gyerekekkel is, Katát már három hónaposan vitte magyarországi turnéra. Mivel a közelben nincsenek nagyszülők, akikre rábízhatnák a gyerekeket, ezért kénytelenek mindenhova magukkal vinni őket – magyarázza. „Amikor összeházasodtunk, azonnal szerettünk volna gyereket, ami egy ideig nem jött össze. Mindig is nagycsaládra készültünk. Akkora nagy ajándéknak tekintjük őket, hogy könnyebben bevállaljuk az esetleges terheket” – teszi hozzá.
Az emberi életnek győznie kell
– magyarázza a tiszteletes. „Az élet mintha visszahúzódna a közösségeinkből, rohamosan fogyunk, akár itt, Nagysolymoson is. Azt gondolom, hogy egy módja van ezt megváltoztatni: ha gyermekeket vállalunk.
Hiszem, hogy boldogabb idős szülő leszek azzal, hogy sok gyereket neveltem fel. Meg testvérekkel teljesebb lesz az ő élete is.
Ha a gyerekek a népmesék szimbolikus hamuban sült pogácsáit, a lelki töltényeket megkapják a 16–18 év alatt, akkor bárhová sodorja őket az élet, valószínű, hogy olyan óriási hibát nem fognak elkövetni, mint anélkül. Mi pedig vagyunk annyira beképzeltek, hogy azt gondoljuk, hogy ezeket a lelki tartalmakat meg tudjuk adni a gyermekeinknek” – érvel a nagycsalád mellett Szilárd. „Azt gondolom, a mai, pénzcentrikus mentalitás változni fog. Akinek fontos az anyagi léten kívül más élettartalom is, hogy viszonylag egészségesen táplálja a testét és lelkét, annak kialakul egy olyan hite is, ami arra sarkallja, hogy erre az életre nyugodtan lehet gyermekeket vállalni.”
Nagycsalád az asztal körül
Elkészül a kacsasült, fegyelmezetten asztalhoz ül a gyereksereg, az egyéves Gyula is imára kulcsolja aprócska kezeit. Miközben jóízűen fogyasztjuk a házi szárnyast, ámulunk-bámulunk a gyerekek jólneveltségén. Ha akad is kevés sírás-rívás-veszekedés, fél percig se tart, a gyermeknevelés bonyolult fogaskerei itt – úgy tűnik – olajozottan kapcsolódnak. Aztán hamar jön a felismerés: ennyire látványosan számít, hogy otthon van, és aktívan foglalkozik velük mindennap az anya és az apa... S bár gyönyörű a faragott bútor, a saját készítésű, nemez szőnyeg, a hagyományos szőttes és az egész porta, a meghitten jókedvű család körül másodlagos díszletté válik a parókia.
Fotó: Magyari Hunor
