Volt-e már olyan, hogy megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy eljusson egy adott helyre? Számomra mindig Izland és Új-Zéland volt ilyen: nem tudom pontosan, miért, de úgy éreztem, nekem oda el kell jutni. Szóval amikor tavaly adódott a lehetőség, hogy egy évre ideköltözzem, nem sokat haboztam.
A napokban az egyik kolléganőmmel arról beszéltünk, hogy bár folyton akad valami, amivel ez az ország megnehezíti az életünket, valahogy mégis jó itt lenni, és nehéz szívvel gondolunk arra, hogy egyszer majd elmegyünk innen. Hadd magyarázzam meg!
A természet
Falusi lány vagyok, éltem nagyobb városokban is, de valahogy mindig a természet közelében éreztem jól magam. Legalábbis ezt hittem, amíg ide nem költöztem. Itt a falusi lét és a természet közelsége, ereje teljesen átértelmeződött bennem. Január végén érkeztem, a február meg (még izlandi standardok szerint is) különösen viharosra sikeredett, rengeteg hóval. Az első nagyon szeles estéken attól féltem, ránk dől a ház. Reggelente néha térdig érő hóban, széllel szemben araszoltam a munkahelyem felé. Időnként lezárták az utakat a hóviharok miatt; egy alkalommal az egyik kolléganőm a szomszéd farmon ragadt éjszakára, mert nem tudta megtenni a húsz kilométeres utat hazáig. Az igazság az, hogy engem is meglepett, milyen könnyen hozzászoktam mindehhez. Az itteniek számára ez teljesen normális. Minden körülmények között megőrzik a nyugalmukat és a jó kedélyüket, és ez ragályos. Ha valami miatt lehangolt vagyok, csak ki kell lépnem a házból. A falu mögött kanyargó folyót és a hegyeket látva mindig határtalan nyugalom tölt el. Azt érzem, hogy egy kis pont vagyok ezen a végtelenül csodálatos bolygón, és hogy a problémáim ideiglenesek.
És eddig csak a szűk környezetemről beszéltem. Amikor először jutottam el a Gullfoss-vízeséshez, a szavam elállt. Azt a hatalmas lezúduló víztömeget nem lehet nem csodálattal nézni. Az óceán fekete partján előjött belőlem a gyerek, és vigyorogva ugráltam fel-alá. A Kleifarvatn-tó hullámait nézve az volt az érzésem, ha elég mélyre úszok benne, talán egy más világba jutok, mint egy Verne-regényben. Az egyik kedvenc élményem mégis az volt, amikor annyira közel mentünk a Skógafoss-vízeséshez, hogy ittam a vizéből.
Ha autóval utazik az ember, a táj folyton változik, mintha az összes kontinens földrajzából becsempésztek volna valamit ide. Főként nyáron virágos mezők, mohás domboldalak, fekete partok és vörös geotermikus övezetek váltják egymást, néha úgy tűnik, mintha már nem is a Földön járnál. El kellett költöznöm a világ végére, hogy rájöjjek, mennyire fel tud tölteni a természet.
A közösség
Természetesen az, hogy órákig lehet barangolni úgy, hogy maximum hasonlóan kalandvágyó turistákat vagy csak lovakat meg bárányokat látni, azt is jelenti, hogy néha valóban a semmi közepén érzed magad.
A faluban, ahol lakom, egy maroknyi ház van, két étterem, egy benzinkút, iskola, sok üvegház, egy uszoda és egy edzőterem. A benzinkúti kis bolt télen hat óráig tart nyitva, és leginkább egy falusi ábécéhez hasonlítható. Kevés terméket lehet kapni, és minden drága. A legközelebbi városka, ahol nagyobb üzletek is akadnak, negyven kilométerre van, szóval általában havonta kétszer megyünk vásárolni. Az elején teljesen felfoghatatlan volt számomra, hogyan lehet két hétre bevásárolni, de ezt is megszoktam, ahogy azt is, hogy rengeteget költök élelemre, ugyanis minden körülbelül háromszor annyiba kerül, mint otthon.
Persze az, hogy a természet hatalma itt nagyobb, mint a kapitalizmusé, azt is jelenti, hogy az ittenieknek teljesen más az életfelfogásuk. Ha egy izlandit megkérsz valamire, biztos lehetsz benne, hogy teljesíti a kérésedet. Előbb-utóbb. Talán hónapok múlva. A ráérősségnek itt új szintjei vannak. A hivatalos ügyek intézése még inkább rémálom, mint otthon, még úgy is, ha szerencsés vagy, és egy helyi ismerős segít. Segítségre viszont bármikor, bárhol lehet számítani; Izlandon egyértelmű, hogy mindenki vigyáz egymásra.
A „családias” szemléletmód sok téren megmutatkozik. Sokkal nyitottabbak az emberek. Az ablakokon nincsenek függönyök, kerítés csak a lovaknak van. Az uszodákban és fürdőkben kötelező zuhanyozni, mielőtt a vízbe mennél, meztelenül, függöny nélküli zuhanyzókban. Ha kiállsz stoppolni, néhány percen belül valaki biztosan felvesz. Egyszer egy izlandi apukával és a két kisfiával utaztam, egy szomszédos településen laktak, de egészen hazáig hoztak, mert nem akartak az út szélén hagyni az esőben. Soha sehol nem éreztem magam annyira biztonságban, mint ebben az országban. Természetesen ehhez az is hozzájárulhat, hogy Izlandon gyakorlatilag nincs bűnözés.
Külföldiként Izlandon
Az utóbbi években az egekbe ugrott az izlandi turisták száma. Télen-nyáron, mindig jönnek, még a legnagyobb hóvihar közepette is voltak vendégeink az étteremben, ahol dolgozom, amikor az utak egyébként le voltak zárva. A legtöbb izlandi tud angolul, még az idősebbek is, bár nem mindig beszélnek szívesen. Nagyon sok a bevándorló, közülük legtöbben a turizmusban dolgoznak, így fontosabb, hogy angolul tudjanak. Izlandiul tehát kevesen tanulnak meg, aminek a helyiek persze nem örülnek.
Ha egy kelet-európai országból érkezel, az itteni fizetések vonzóak lehetnek, de az árak annál ijesztőbbek. Néhány nap alatt egy teljes havi romániai fizetést könnyedén el lehet költeni, és akkor még csak az élelemről beszéltem. Ha kirándulni jössz, a szállás, az utazás, a belépők költsége bátortalaníthat el, bár vannak pénztárcabarát megoldások is. A letelepedést fontolgatva a lakbérek és az egészségügyi ellátás hiányosságai, a vizsgálatok árai elrettentőek. Másrészt viszont, innen bárhová mész, minden olcsónak tűnik.
Mivel Izland eléggé elszigetelt a világ többi részétől, nagyon óvatosak és szigorúak azzal kapcsolatban, hogy mit engednek be. Állatot például nagyon körülményes behozni, ha egy izlandi ló elhagyja az országot, akár csak egy versenyre is, többé nem jöhet vissza. Az internetről rendelt termékek után gyakran felháborítóan magas vámot kell fizetni, az otthonról kapott házi mézemet meg elkobozták, mert nem írta a dobozán, honnan származik, és milyen összetevőket tartalmaz, ezért gyanúsnak ítélték.
Hacsak nem a fővárosban él az ember, nincs lehetősége csak úgy beülni valahová kávézni, spontán moziba menni vagy este leugrani a boltba tejért. Minden programot előre meg kell tervezni, kivéve, ha kinti tevékenység, akkor nem érdemes, mert az időjárás nagy eséllyel nem fog együttműködni. Ilyen és ehhez hasonló dolgokra gondolok, amikor azt mondom, mindig találunk valamit, ami miatt bosszankodhatunk.
De még így is… Júniusban Lengyelországban voltam néhány napot: amikor leszállt a repülő a harminc fok után a tízfokos, esős Izlandon, majdnem elsírtam magam. De aztán az úton a reptérről hazáig néztem a háborgó óceánt, a ködben elvesző hegycsúcsokat és a mohás tájat, és arra gondoltam, ugyan már, kit akarok átverni, így is imádom ezt az országot.
A fotók a szerző felvételei
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. szeptemberi lapszámában jelent meg.
