– Még mindig punk vagy?
– Attól függ, mit értesz ez alatt.
– Én arra vagyok kíváncsi, te mit értesz alatta. Mi az, ami számodra fontos ebből az életformából, és mi az, amit esetleg elengedtél belőle?
– Aki egyszer punk lesz, az mindig punk marad. Az életmódom persze nem ugyanaz, mint tíz évvel ezelőtt, de az egy időszak volt, a fiatalkorom, a felnövésem. A kétezres években alakult ki igazán a punk szubkultúra Romániában, akkor volt a virágkora. Én ebben nőttem fel. Abból állt, hogy mindenhol voltak punkok az országban, voltak koncertek, gondoltunk egyet, és elindultunk hol csoportosan, hol néhányan, hol egyedül Besztercére, Temesvárra, ide-oda, ahol éppen koncert volt, vagy valami happening. Eljutottunk valahogy a helyszínre, vagy stoppal, vagy lefizettük a kalauzt a vonaton, vagy csak egyszerűen odaadtuk neki a személyit, hogy írjon büntetést, mert nem volt pénzünk. Aztán amikor odaértünk, tarháltunk valami pénzt, hogy legyen mit inni, tudjunk parizert, ezt-azt venni. Egy idő után már minden városban volt, hol aludni. Ha Kolozsváron volt valami, akkor nálunk is lehetett, ez egy elég komoly underground hálózat volt akkoriban. Mindenképpen megváltozott az, ahogyan élem a mindennapjaimat, de számomra a punk a kritikai gondolkodás, hogy mindent megkérdőjelezzünk, főleg a hatalmat, ne vegyünk semmit készpénznek. Másrészt, hogy megtaláljuk és rámutassunk a saját és környezetünk hazugságaira, hogy reflektáljunk és tiltakozzunk.
– A társadalmi szabályok tudatos semmibevétele mennyire része még az életednek?
– Soha nem a szabályokkal volt bajom, hanem azzal, amikor vakon követjük őket, másrészt a képmutatással. Tisztában vagyok azzal, hogy emberek között élek, nem vagyok egyedül, és valamilyen szinten igazodnom kell más emberek igényeihez, elvárásaihoz vagy érzékenységéhez.
Sosem voltam feltétlenül, szándékosan polgárpukkasztó vagy provokatív, holott azt gondolom, hogy mindenképpen szükség van provokációra és polgárpukkasztásra pusztán az egészség érdekében – és itt ugyanúgy gondolok a mentális egészségre, mint a fiziológiaira.
Amikor valakit felőröl a rendszer, az etikett, a viselkedési normák, akkor szerintem sokkal inkább el van veszve, és sokkal inkább rab, mint bárki gondolná – függetlenül attól, hogy milyen sikerei vannak az életben. Enyém lehet a fél világ, de ha saját magammal vannak bajaim, akkor másokkal is lesznek, és ha nem vagyok tisztában azzal, hogy mi az, amihez hűséges vagyok abból, ahogyan élek, akkor nyomorult maradok.
– Viszonylag sokat emlegeted a szabadságot. Számodra mit jelent a szabadság?
– Számomra a szabadság egy belső szabadsággal kezdődik. Ennek az egyik legfontosabb feltétele, hogy tudjak önreflexív lenni, hogy a saját hibáimat is fel tudjam ismerni, és adott esetben el tudjam fogadni. Ugyanakkor ne bénítson meg a bűntudat, a társadalmi elvárások, ne higgyem el, amit olvasok magamról, vagy amit mondanak rólam. Hogy ne higgyem el azt, hogy ha bármit is akarsz, akkor azt csak így lehet elérni, és nem úgy. Ez ellen mindig tiltakozni fogok. Azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell találnia a saját útját, és éppen ehhez kell ez a belső szabadság.
A túlzott lelkesedés, fanatizmus ugyanúgy meg tudja ölni ezt a szabadságot, ahogy a túlzott kiábrándultság. Ugyanakkor nagyon nehéz a mai világban megtartani az önreflexiót, ezt is tudom. Mert azonnaliság van, mert egyből kell reagálni, egyből be kell kapcsolódni a vitába. Ha nem kapcsolódik be azonnal, akkor az embernek bűntudata van, hogy nem tett meg mindent, amit meg lehetett tenni. Azt gondolom, nem kell mindent megtenni, amit meg lehet, és a saját mentális egészségünk érdekében nagyon fontos végiggondolni, mi az, amiben hajlandó vagyok részt venni, amihez hajlandó vagyok a nevemet adni. A szabadság számomra az, hogy megtehetem, hogy nem veszek részt a játékban, bármi is az ára. Ezt a szabadságot nem lehet elvenni.
– Nehéz szabadnak lenni manapság?
– Naná! Nehéz szabadnak lenni, mert abban az illúzióban élünk, hogy a szabadságot meg lehet vásárolni, illetve ki lehet váltani. A művészek ebben a rendszerben ki vannak téve annak, hogy egy brand hús-vér termékké, a saját termelőgépezetükké változtatja őket, ráadásul a lehető legkorrektebb ígéretekkel. A szabadság olyan valami, amit a pénzzel asszociálunk, és amikor az ember tehetséges művészként kap egy ajánlatot, általában azzal próbálják meggyőzni, hogy teljesen szabad vagy, kapsz ennyi pénzt, a lényeg, hogy ennek és ennek megfelelj. És igazából ezek teljesíthető és könnyen elfogadható feltételek, de azt gondolom, hosszú távon tényleg rabszolgamunkához vezetnek.
Ha valaki szellemi munkát végez, az nem tud produkcióvá válni. Része lehet egy produkciónak, ez a szellemi munka megnyilvánulhat egy produkció keretében, de nem tud olyan produkció lenni, mint a hollywoodi filmek, a blockbusterek; hogy azokat termelni tudja. Mert ha termelni kezdi, akkor elvész belőlük valami elemi dolog, ami megadja az autentikusságát. Befogadóként nincs időnk megemészteni és reflektálni, végül reagálni. Nem látunk át a felszínen, felületessé válik a kritika, felületessé válik a recepció, pusztán azért, mert bizonyos érdekeknek meg kell felelni – egyrészt a fogyasztói, másrészt a termelői érdekeknek. Ebben a rendszerben mindenki ki kell szolgáltassa magát valamilyen mértékig valamilyen érdeknek, ha bármit is akar. Lehetetlen kikerülni. Ez elég elszomorító. De minél jobban tartom a mértéket bármiben, annál szabadabb vagyok.
– Slammerként, a Beatwándor nevű produkció tagjaként és költőként is gyakran szerepelsz közönség előtt, egyfajta rocksztárként néznek rád sokan. Mennyire határozta meg az életedet vagy bizonyos periódusait a rocksztársághoz köthető „szex, drogok és rock and roll” életstílus?
– Azt hiszem, 25 éves koromig csak ennek akartam élni, akkor is, amikor elhitettem magammal, hogy nem ennek élek. És a mai napig nagyon fontosak. Most már messze nem élek annyit tudatmódosító szerekkel, mint ezelőtt öt-hat évvel. Egyre inkább próbálok szembenézni a józan, hétköznapi élettel, ami számomra kihívás.
