– Te lázadó vagy?
– Hát nem tudom. Azt tudom, hogy szoktam akaratlanul is provokálni, és van bennem vágy vagy kényszer arra, hogy provokáljak. De nem biztos, hogy ebből ilyen egyszerűen következne, hogy lázadó vagyok. Például nem kötöm ki magam a fókák megmentéséért egy villanyoszlophoz, nem utazom Budapestre csak azért, hogy részt vegyek egy CEU-s tüntetésen...
– Abban látod a lázadást, hogy nyíltan kiállsz valami mellett vagy ellen?
– Abban például látom. Amúgy nagyon sok minden ellen lázadok, például az intézményes dolgok ellen – de valószínűleg egyszerűen azért, mert nem tudok létezni bennük. Például az iskolában és az egyetemen is valószínűleg azért lázadtam, mert egyszerűen nem tudok létezni ilyen keretek között. Nem vagyok praktikus ember, de ez, hál’ istennek, nem frusztrál, hanem lázadok a kötöttségek ellen. Ez általában csak protokolláris dolgokban nyilvánul meg, például nem biztos, hogy úgy akarok beszélni valakivel, ahogy az etikett megkívánja, csak azért, mert ő a nagy nyilvánosság szerint valaki. Ezeket inkább belül döntöm el, és inkább érzésből csinálom. Nem hiszem, hogy feltétlenül lázadó akarok lenni, de sokkal egyszerűbb az életem, ha bizonyos dolgokat a saját fejem után csinálok.
– Ugyanakkor sokkal bonyolultabb.
– Igen, de abban a bonyolultságban sokkal hamarabb találom meg a rendszert. Teljesen más úgy megoldani egy bonyolult helyzetet, ha tudod, hogy valamit magadból adsz, mint elintézni egy papírt az ANAF-nál – legalábbis nekem. Az ilyen ügyekbe két napra bele tudok betegedni. Az nem megy.
– Szerinted egy művésznek van más lehetősége, választása, mint az, hogy lázadó legyen?
– Szerintem a művész szabadsága abban rejlik, vagy akkor hiszem el, hogy van, amikor rájön, hogy nem kell választani. Persze biztos, hogy vannak helyzetek, amikor kell, például van, hogy penzumra megírsz valamit. Vagy ha teszem azt, felkérnének, hogy legyek egy operett-előadás dramaturgja, és már egy éve nem ettem semmit, akkor valószínűleg elvállalnám. De azt hiszem, hogy van választási lehetősége a művésznek, választhatja azt, hogy nem csinálja ezt vagy azt. Nem is nagyon hiszek ebben a nagy művészképben.
Úgy látom, ez mindig is csak úgy tudott működni, hogyha az egyén és az egyéniség hozza meg a saját döntéseit. Általában azok az emberek, akiket nagyra tartok, vagy akik számomra nagy művészek, elsősorban inkább egyének. Én is ezt szeretném elérni. Nem szeretem például úgy meghatározni magam, hogy Kali Ágnes, a költő vagyok, vagy Kali Ágnes, a dramaturg vagyok. Kali Ágnes akarok lenni, és mindaz, ami ezzel jár. Azt akarom, hogy az emberek egyszerűen úgy ismerjenek, hogy Kali Ágnes. Ez nagyon egyszerű. Persze akarom, hogy ismerjenek, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de ismerjenek Kali Ágnesként – abban benne van ez is, meg az is. Sőt, benne van az Instagram-profilom is, minden benne van. Nekem ez a fontos, és ezt figyelem másokban is.
– Hiú vagy?
– Nem hiszem, nem akarok feltétlenül mindenkinek tetszeni. Magammal szemben talán igen, van egy óriási megfelelési vágy vagy inkább kényszer, de, hál’ istennek, másokkal szemben nem. Igazából ez sosem volt olyan fontos. Tudom, hogy vannak bennem dolgok, amikre rá tudnak emberek rezonálni, és azt tudom használni, de nem kihasználni, nem akarok mindenkinek tetszeni. Akkor valószínűleg egyáltalán nem így csinálnám a dolgaimat. Pont az van, hogy lehetetlennek tűnik nekem, hogy valaha is mindenkinek megfeleljek.
– Mondtad, hogy a művész végül is megválaszthatja, mivel foglalkozik. Ez igaz akkor is, ha a verseskönyvedre gondolsz? Vagy bizonyos helyzetekben ki vagy szolgáltatva a saját tapasztalataidnak, érzéseidnek, traumáidnak, és muszáj dolgokat megírni? Mennyire választható és mennyire kényszer az, hogy miről írsz verset?
– Na látod, ez érdekes, mert ha belegondolok, sohasem választottam meg, hogy miről írjak verset. Az Ópia írásakor is, amikor elkezdtem figyelni a verseimet, elég evidens volt az az út, amit bejártam, inkább az választott engem. Ha a verseimet figyelem, akkor inkább ők választanak engem, inkább az életem mutatja az irányt. Egyféle szempontból ez egy kényszerhelyzet, kiszolgáltatottság, de azt hiszem, hogy amikor már megírtad a verset, akkor egyfajta felszabadulás is. Én általában nem írok túl vidám dolgokról, de tudom, hogy van egy bizonyos szempontból intenzív élettapasztalatom, és ha arra gondolok, hogy annak vagyok kiszolgáltatva művészként, akkor már nem tűnik olyan szörnyűnek, mert ez is az én utam, az én dolgaim, ezek is hozzám tartoznak. Volt olyan, hogy próbáltam irányítani ezt, eldöntöttem, hogy írok egy verset erről vagy arról, és ott ültem, és egyszerűen nem ment. Az írást nem tudom arra használni, hogy olyan dolgokról írjak, amelyek nem érintettek meg mélyen, vagy nem tudok velük rezonálni.
– Mit jelentett a szabadság tinédzserkorodban, és mit jelent most?
– Tinédzserkorban a szabadság valami olyasmit jelentett, hogy bárhova el lehet menni, és bármit meg lehet tenni, lehet kétezer fokon égni, és nem baj, ha nem jó. Valahogy minden pillanatot maximálisan kiélni, de érzelmileg nem beavatkozni. Nem hiszem, hogy tudtam volna úgy csinálni, ha mindig képben vagyok azzal, mi történik éppen velem. Ez az elengedés, amikor tényleg csak mész a flow-val, hogy bármit megtehetsz, és meg is teszel. Most már inkább az, hogy nem kell bármit megtenned, ez a nagy különbség. Nem kell megtennem semmit, amit nem akarok.
Fotó: Angyalosi Bea
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. januári lapszámában jelent meg.
