• Fotó: Csedő Attila
Sötét tónusú képsorozat fogad Zsigmond Aranka székelyudvarhelyi otthonának tágas előszobájában: székely ruhás asszonyok és férfiak tekintenek mereven a betérőre. Kedves házigazdánk 1991–92-ben festette őket. Üvöltő honvágyat sejtet a várandós nő arca, laskát sirít a székely asszony, Aranka néni nagybaconi emléke a patakban mosó nő. „Ki kellett fessem magamból Erdély gyötrő hiányát, amikor Magyarországon éltem” – magyarázza a sorozat születésének történetét a 72 éves alkotó.
Ráncos szárú, régi csizmák várják a polcon, hogy valaki táncba vigye őket, de a faragott kelengyés láda is népi holmival van tele – Aranka néni gyűjteménye.
„A legsötétebb kommunizmusban ráncos csizmában jártam tanítani, tüntelőleg álltam ki a népművészet mellett.” És erről árulkodnak a szék karján „felejtett” fekete és kék mellények, a csángó ing és a kalotaszegi népviselet-részek. Kallós Zoli bácsi egy székesfehérvári kiállításom megnyitóján – mutatja a régi fényképet a galériának is beillő, tágas helyiségben Zsigmond Aranka.
Életmű a nappaliban
Mintha egy metropolisz modern művészeti múzeumába csöppentünk volna a színekkel és fénnyel teli térben. Az életöröm sokszínűsége ragyog be mindent, a lejátszóból Vivaldi Tavasza szól éppen. „A montázsokat Amerikában készítettem, de több ezer van még bőröndökben. 2003-ban költöztem New Yorkba, ott nyílt ki a világ előttem. Aztán a férjem halála után döntöttem úgy, hogy hazaköltözöm, de azért megsirattam a világvárost, amikor 2018-ban eljöttem.
Kimentem az óceánpartra, van ott egy bevándorlókat ábrázoló szoborcsoport, a nagyszüleimre gondoltam, akik maguk is bevándorlóként érkeztek Amerikába az 1900-as évek elején, és nagy szeretettel fogadott be engem is édesanyám szülőföldje.
Sírva búcsúztam el” – meséli családja történetét és New York-i alkotói korszakának végét a művésznő. „Olyan szabadságot adott Amerika, amilyent korábban sem itthon, sem Magyarországon nem élhettem meg. De mindig is tudtam, hogy öregkoromban majd ismét Erdélyben akarok élni” – mutat a fekete-piros sorozatra a képzőművész. A színes madártávlatokat sejtető absztrakt festmények már itthon készültek.
Vörös és fekete
„Amikor az amerikai házunkat eladtam, rengeteg lakást megnéztem Budapesten, mivel Magyarországon élnek a gyerekeim, de valahogy egyik sem volt az igazi. Aztán egyszer itthon járván, az egyik rokonom férje hívta fel a figyelmemet erre a polgári házra, hogy eladó. Eljöttünk megnézni, és itt, a falon egy virágos csendéletem fogadott. Ez egy jeladás volt számomra, megerősített vásárlási szándékomban” – meséli házigazdánk.
„Soó Domokos, néhai udvarhelyi ügyvéd, tanácsos, majd alpolgármester és felesége, Stieglitz Mária lakott a házban a 20. század első éveiben, a bécsi énekesnő hozatta ezeket a bútorokat ide”
– mutatja az impozáns antik tükröt, a díszes fésülködő asztalt és az aranyozott vitrines szekrényt. „Ezek ide tartoznak, Udvarhely múltjának a része, meg kellett mentenem őket. Mintegy ötven évig voltak zár alatt a szomszédos épületrészben” – meséli a történetüket. Közben erdélyi, székesfehérvári, bécsi és New York-i kiállítások emlékeit nézzük, gondosan ott van minden plakát, meghívó és újságcikk a díszes vitrines szekrényben.
Az 1997-ben szőtt vörös és fekete fali szőnyeg Zsigmond Aranka szíve csücske: nem csak a székely színvilág, de az érzés miatt is, amit képvisel. A Rekviem címet viselő drámai szőttest korábban egy New York-i orvos vette meg, ám az alkotó visszavásárolta tőle: úgy érezte, Erdélyben a helye. „A fekete-piros csíkok a mi lelkünket tükrözik: egyszer fent, egyszer lent, de az egyforma széles sávok az örömöt és bánatot jelképezik kiegyensúlyozva” – mutatja szeretettel teli büszkeséggel alkotását.
„Jól megtűri a modern az antikot, a régi az újat”
– vezet körbe saját „élettárlatán” a székelyföldi képzőművész. Soha ki nem állított alkotások sorakoznak egymásnak támasztva, a nemzeti szín szalaggal elkötött, régi szófán egyebek mellett Sütő András Aranka néninek írt egykori üdvözlete.
„Még Ceauşescunak is szőttem szőnyeget” – mutatja a néhai szőttes fényképét a textilművész.
„A 60. születésnapjára kaptam az utasítást, hogy készítsek egyet, székely ruhás és román népviseletes figurákból alakítottam ki a 60-as számot, a sor elejére pedig egy semleges munkást tettem. A világ dőlt volna össze, ha székely ruhás lánnyal kezdem a sort. Aztán láttam később a Ceauşescu műtárgyait őrző múzeumban a saját vöröses-narancssárgás árnyalatú szőnyegem” – meséli.
„Örök technikakutatónak tartom magam – vallja magáról - mostanában szimmetriafotókat készítek”. És tucatnyi kép árulkodik erről is. A festőállványon színes parfümös szelence, mívesen megmunkált, aprócska szemüveg mesél a házigazda gyűjtőszenvedélyéről. Alkotói korszakait végérvényesen lezárja, mint meséli, a szövőszékét is kidobta, mert biztosan érzi, többé nem fog visszatérni a szőnyegkészítéshez. A montázstechnika csak Amerikában érdekelte, és a vörös-fekete periódusának is vége.
Régit gyűjt és újat keres
„Olyan nagyon jó érzés, amikor fölülsz a repülőre és viszed magaddal minden tudásodat. Nem kell könyvet cipelni, mert mindent viszel magaddal a fejedben. És amikor leszállsz, hozod magaddal, amit hozol” – meséli csillogó szemekkel, a hatalmas fekete-fehér szőnyegek előtt.
Csíkos ruhás nő vágyódik el az Átváltozás címűn, madárrá változik és elszáll…
Az Ellentétek címet viselő szőttesen tűz és víz öleli körbe a földgolyót, a férfialaknak szárnyat ad a nő. A japános grafikák egy 18 darabos sorozat részei, Széchenyi idézetekkel – magyarázza egy másik munkáját az alkotó. „Volt, hogy 400 tempera festményt festettem meg egyetlen nyár alatt. Még ebédelni se ebédeltem. Szilvát majszolgattam a műterem kertjében, és csak festettem egymás után a tájképeket” – mesél a ma is hatalmas alkotási vággyal bíró Zsigmond Aranka.
„Minden szakmára születni kell. Vagy szívből jön, vagy ne erőltessük!” – összegzi mintegy útravalóul élettapasztalatát. Lakást nézni jöttünk Zsigmond Arankához, de egy vibrálóan színes életmesével megyünk el. Mintha művészeti múzeumból távoznánk, úgy vagyunk vele: ha nem találtuk volna otthon őt magát, az enyészettől megmentett polgári ház szavak nélkül is közel hasonló élménygazdag művészsorsot mesélt volna el.
korábban írtuk
Anya és lánya: fizikusok párhuzamának találkozása
A régi Kolozsvárt minden rezdülésében magában hordozó Mócsy Ildikó és világpolgár lánya, Ágnes egyaránt fizikusok, akik bár kilométerben számolva messze élnek egymástól, lélekben egyre közelebb kerülnek. Duett következik radonra és orgazmikus cipőkre.
