Rendhagyóan most nem mi kopogtattunk be egy új otthonba, hanem fordítva: megmutatják a Nőileg munkatársai nektek, hol dolgoztak az elmúlt hónapokban és hol dolgozik még mindig némelyikünk. Kedvenc zugok, helyek – talán tudunk egy kis inspirációval is szolgálni! (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júniusi számában jelent meg.)
Egy régi házat bontottunk le, hogy megépíthessük új otthonunkat. Egy idős néni lakott itt születése óta. Ám ahogy egyedül maradt, a fia magához vette, és a házat eladták. Mi úgy gondoltuk, bontás előtt megmentünk a vályogházból egy-két dolgot, mert szeretjük a régiségeket, és én imádok barkácsolni. Így került a nappalinkba ez a régi ablakkeret meg a kisszekrény. Mindkettőt lekezeltem, lefestettem és megkerestem a megfelelő helyét.
A keretből fotóráma lett, amibe egy számunkra kedves emlékkép került, a kisszekrényben pedig finomságok várják a hozzánk érkezőket. Egy nap meglátogatott minket a néni, aki itt lakott, s bár úgy gondoltam, fájdalmas lehet azt látnia, hogy egykori otthonát elnyelte a föld, mégis meghatódottan nézte, hogy egy kis darabka még megvan belőle és az új otthont ékesíti.
Úgy alakítottuk ki az életteret a kétszobás tömbházlakásunkban, hogy maximálisan kihasználjuk minden négyzetméterét, és közben ne zsúfoljuk tele bútorokkal. Ezért felszámoltuk az egyik mosdót, és gardróbbá alakítottuk, egy másik lyukat tárolóvá, a felszabadult helyeket pedig élvezzük: van zongorasarok, olvasósarok, mozifal, közben pedig egy egész lakásnyi játszótér.
Az igazán nagyszerű rész a tetőterasz, ahol a friss reggeli levegőn és napfényben szeretünk kávézni, beszélgetni, kertészkedni, akár dolgozni a laptopon, nyári estéken csillagokat és műholdakat nézni, miközben odalent pezseg a város.
A nappali-konyhánk az életünk színtere: itt töltjük időnk zömét, mindenkinek megvan a kedvenc zuga, a „fenségterülete”, mégis együtt vagyunk. A berendezésnél a kényelem és az egyszerűség is szempont volt. Újabban az egyik kanapé az én home office-om: ide kuckózom be magam reggel még pizsamában a kávémmal, és nézem, ahogyan az ablakon besüt a nap, itt írok és itt olvasok abban a csendes két órában, amíg a kisfiam alszik, esténként összefonódunk egy kanapéra a közös filmnézésre, borozásra.
Meghitt pillanatok, nagy baráti beszélgetések (ó, mennyire hiányoztak ezek a koronavírus-járvány miatti kijárási korlátozások közepette), evések, ivások helyszíne. És nem mellékesen itt születik tollamból, vagyis a képen is látható laptop közvetítésével, számos krónikás, nőileges cikk. A bútor szerelem volt első látásra, minden, ami benne, rajta található – vagy nem látható – személyes tárgy, emlék, amelyeket örököltünk, kaptunk, vettünk.
Pár részlet: az óriási fotó a falon gyermekkorom és templomi esküvőnk helyszíne – a csíksomlyói kegytemplom, a festmények apu alkotásai, a termosztátot most éppen tartó könyv egyik nagy kedvenc gasztromű (tehát nem csak ennyi a funkciója), a levendula saját termés, a borokat meg nem csak gyűjtjük – mint azt a tálon levő dugók is mutatják.
Bérelt lakásban lakom, a berendezést nem én választottam, így felértékelődik az a néhány kiegészítő, amit én szereztem be. Ezt a gyapjúból készült „élet fáját” pont két éve vásároltam a Szentgyörgy Napi Vásáron (ami ugye idén el is maradt). Nagyobb befektetés volt, mint amit az efféle vásárokon szuvenírekre költeni szoktam, de úgy érzem, megérte. Körülbelül azt a szerepet tölti be, amit egy csokor virág szokott: akármikor jobb kedvem lesz, ha ránézek.
Oda s vissza vagyok az új dolgozószobámért. Reggelente, amikor tudom, hogy le kell ülnöm dolgozni, sokkal nagyobb lendülettel és örömmel teszem, amióta átrendeztem a szobát. Nagyon friss még az átalakulás, remélem sokáig tart még az öröm. Az úgy kezdődött, hogy a kandúrmacskánk megjelölte a vendégszobában az ágyat. Tisztítócég segítségével sem tűnt el a szag. Ki kellett dobni a matracot. Úgysem használjuk ki ezt a szobát, mehet akkor már az ágy is vele, mondtuk. Új kanapé és álmaim fotelje került ide, zongora, könyvespolc és az íróasztalom. Olvasó és zenesarok: ide vonulok vissza, ha lefeküdtek már a gyerekek.
A két plüss szintén friss szerzemény: Jellycat márkájú fantázia-teremtmények ők, Amerikában szereztem be tavaly. Emlékszem, amikor gondolkodás nélkül vittem őket a kasszához, a lány a pult mögött felsóhajtott: óh, ezekért én is megőrülök. Egész kollekcióm van belőlük otthon! Amikor a négyéves kislányom, megunva a rengeteg játékát pont velük játszana, mindig visszalopom tőle őket. Ezek anyának a plüssei!
Kisebb-nagyobb mértékben, de állandóan változik a lakásunk, ahogy az igényeink, élethelyzetünk hozza: például mire megjelenik a lap, valószínűleg már egy másik, olyan igazi „olvasós” fotelom lesz a kockás helyett. Hetven négyzetméteren élünk öten, kevés a lehetőségünk a saját kuckóra. Én ide, a hálószobánk sarkába próbálok elbújni – általában olvasni, de mostanában dolgozni is inkább itt szoktam. Lakberendezés szempontjából az egyszerű színeket-formákat szeretem, de itt játszottunk egy kicsit a fotókkal – a sarkos elrendezésmódot a pinterestről lestük el.
Nálunk egyszerű a képlet pár éve: abszolút minden sarka, pontja vagy zuga a lakásomnak kedves lett számomra. Hogy miért? Mert bármerre is koslatnék benne, Rózsa kutyám követ.
Nagyon gyakran fordul elő az, hogy ha egy szobában valamivel lefoglalom magam, belemerülök valamibe, egy adott ponton eszembe jut, hogy várjunk csak, mi lett Rózsával? Hol van? Aztán körbe nézek és természetesen ott van, mellettem! A kutyások ismerik ezt az érzést.
Kiemelt képen Mihály László a kisfiával
Nagyon sok nővel találkoztam már, aki szent meggyőződéssel állította, hogy márpedig neki nincs dereka. Egy dolgot biztosan mondhatok: volt neki! És neked is van.
A C-vitamin valóságos csodaszer – ezt már rég tudjuk, de csak az utóbbi években vált a kozmetikai ipar népszerű hatóanyagává. Antioxidáns, segít a bőr rugalmasságának megőrzésében és még a pigmentfoltok eltüntetésére is jó.
Jártál már úgy, hogy beléptél egy boltba csak „szétnézni”, aztán hirtelen két-három ruhadarabbal a kezedben találtad magad? A pénztárnál pedig talán átvillant benned a gondolat: tényleg kellenek ezek nekem?
Jó eséllyel utoljára éli át a világ talán legambivalensebb állapotát, ami egyszerre erőn felüli és katartikusan gyönyörű. Harmadik gyermekét várja, ettől is épp olyan különleges, harmadik szülöttként várni a harmadik gyermeket.
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
