Csíkszeredában él, és bár sokan főként humoristaként ismerik, elsősorban színész. Kozma Attilával Hideg Hubáról, Arankáról, Gusztiról és Darth Vaderről is beszélgettünk.
– Marosvásárhelyen végezted a színművészetit. Ha nem színész lettél volna, milyen pályát választasz?
– Formatervező szerettem volna lenni, különösen az autók érdekeltek, rengeteget rajzolgattam. Reál szakon végeztem a líceumban, de a matematika és a fizika nem nagyon ment nekem, aztán vigaszként maradt az iskolai színjátszó csoport, ahol hirtelen „elememben” éreztem magam. Innen már egyenesen vezetett az út a marosvásárhelyi Köteles Sámuel utca 6. szám alá.
– Az egyetem elvégzése után miért éppen a Csíki Játékszínhez szerződtél?
– Úgy gondoltam, hogy egy frissen induló színházban sokkal inkább labdába lehet rúgni, mint máshol, nem nyomaszt majd egy hierarchikusan bebetonozott társulat struktúrája. Az összes kollégámat ismertem már a főiskoláról, ez nagyon megnyugtatott, és lehetőséget adott, hogy kibontakozzam.
– Több mint tíz éve, hogy elkezdted „gyártani” az egyesek szerint már-már önálló médiaműfajjá lett székely reklámokat, amelyek közül nagyon sok szállóigévé vált Csíkban. Mitől tudtak ezek működni? Ma is sokan emlékeznek Hideg Hubára, akinek csak egy tohán biciklije volt, vagy a kurszára, ahol „olyan gyúródás volt, hogy a sofőr es a lépcsőről vezetett”.
– Olyan reklámot kaptak az emberek, ami róluk szólt, nem egy messzi rózsaszínű, elérhetetlen, ideális világról. Azon emberek szavaival, akikkel együtt élünk, ugyanabban a katyvaszban. Ami ezeket a reklámokat fűtötte, a humor, az nem mindenkinek megy. Az emberek gyakran összetévesztik a humort az öncélú bohóckodással, a semmitmondó hülyéskedéssel.
– Nemcsak Csíkban, de Kárpát-medence-szerte a bulik elmaradhatatlan dala volt az Aranka, szeretlek! Hogy született az Open Stage, a Székelylend?
– Az Open Stage egy stúdiószínházi előadásból, a Stílusgyakorlatokból született, Lung László Zsolttal és Giacomello Robertóval együtt hoztuk létre, de a hátterében még jó páran dolgoztak. Maga a dal ihletét egy vidéki fiúegyüttes adta, amelynek a dalát be kellett volna játszani a rádióban. Az anyag annyira kínosan rossz, vállalhatatlan volt, hogy nem tudtuk, sírjunk-e rajta, vagy fetrengve nevessünk. Megírtuk a szöveget, ide még jött Nagy Szabolcs (Dj White) zeneszerző sebészi pontosságú ráérzése a dalra, a mondanivalójára, a zeneileg atombiztosan adagolt, deklaráltan „közhelyesen trendi” hangzásbeli eszközeivel. A videoklip pedig csak az egyik volt az aznap felvett négy közül, Schneider Tibor, a magyar adás operatőre pedig nagyszerűen tudott direkt low buget látványt összehozni az akkor is pénzügyileg látványosan döglődő szerkesztőség felszerelésével. Tehát a low buget felállásból sikerült előnyt kovácsolni.
– Csíkban gyakran elég, ha csak megjelensz a színpadon, a közönség máris nevet. Nagyobb kihívás „komolyabb” szerepre készülni, mint humorosra?
– Már nem érdekelnek az előítéletek, az elvárások. Szeretem a bonyolult színházi feladatokat, egy ideig tényleg frusztrált, hogy képes vagyok-e összerakni egy „komoly” szerepet. Most már csak magammal foglakozom, illetve azzal, hogy minél inkább magukra ismerjenek az emberek az általam megformált szereplő révén, ki-ki a maga módján. De nemcsak befogadnivalóra, hanem kíváncsi befogadóra is szükség van.
– Mit vagy kit játszanál el szívesen?
– Darth Vadert... Ideális szerep: eleve gonosz vagy, nem kell erőfeszítést tenned, az arcjátékon nem lehet lebukni, a hang nem a tied, hanem egy inhalátoré. Kell ennél jobb, kényelmesebb feledat? Persze csak viccelek. Nincs szerepálmom. A legjobb, amikor a darab, a rendező, a színész egymásra találnak egy produkcióban. Akkor el lehet játszani bármit. Ritka alkalmak egyike, amikor „szerelmes” leszek egy figurába, a munkafolyamatba, és ez most is eljött, Székelyudvarhelyen az Ibusárban. Én játszom Gusztit, a tohonya, irdatlanul kövér, frusztrált antihős-szerelmest.
– Néhány éve kiléptél a társulati struktúrából. Hogyan jut szerephez egy szabadúszó színész?
– Várod, hogy csöngjön a telefon... Ezelőtt vagy hét évvel „szerződtettek” le egy sorozatba, féléves munkáról volt szó. A magyarországi NAGY KERESKEDELMI tévé. Felmondtam az állásomat, és pénteken indultam volna is, ha kedden nem szólnak, hogy nem kell, mert az igazgatótanács másképp döntött. Így kezdődőtt... Lehet, magamtól nem mertem volna kilépni a „kicsi biztosból”, de aztán lassan kialakult minden. Az otthonom Csíkszeredában van, de a megye összes színházában előfordulok, vagy „elő fogok fordulni”. Voltam Sopronban egy szerep erejéig, Kézdivásárhelyen is, most pedig Székelyudvarhelyen van alkalmam ismét két előadásban játszani. Az egyik szerep szerzi a másikat, de az sem árt, ha ismersz jó néhány színházi embert.
– A csíki közönség mégis a sajátjának gondol, a tavalyi színházi szezon végén az évad legjobb színészének választott.
– Igen, ezúttal is köszönöm, jólesik, hogy tetszik az embereknek, amit csinálok, ez erőt ad. Köszönöm a színháznak, hogy lehetőséget adott, és köszönöm azoknak is, akiknek nem tetszik, amit csinálok. Jólesik... Ihletet ad.
Fotó: Csedő Attila
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. januári lapszámában jelent meg.
