Férfileg Egy kiállítás képei – A férfiból lett ember

Az elmúlt századok zenéi, könyvei, filmjei, festményei és szobrai megalkották közösen az eszményi férfit. Ebben volt és van, aki az erőt és szexust látja, volt és van, aki a ragyogó tekintetet és törődést, volt és van, aki a birtokló maszkulinitást. Ebből a kosárból válogatunk, amikor megpróbáljuk összelegózni a férfiúcskát az első randira, és szintén ebben keresgélünk megfelelő homlokráncot a válási papír aláírásához. Az apához és a társhoz más csomag kell. (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin decemberi számában jelent meg.)

Álltam Bécsben a „Meztelen férfiak 1800-tól napjainkig” kiállításon és legalább akkora odaadással bámultam a hölgylátogatókat, mint a legnevesebb művészek férfi aktjait. Ők is engem. A kiállítás része voltam. Ruhában. Legalábbis minden látszat szerint fel voltam öltözve. Azt hiszem, hogy azon a kiállításon értettem meg igazán, hogy van férfi a belőtt sérón és a konditermen túl is. Addig két sík létezett:

a férfiúi és az emberi. Ezt a kettőt gondosan külön menüben árultam. Az egyik ígért, hogy vadászhasson, a másik mesélt a reggeli kávénál, hogy újra szembenézhessen önmagával a tükörben. 

Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy a nők tesznek igazán férfivá. Nemrég rá kellett jönnöm, hogy ők azok, akik által emberi lehetek. 

Csakis az „emberi” jelzővel jelölhetem a tesztoszteron-gőzből előbújt lényt, akit már nem a tekintete súlya, az inggallér szöge, az ölelésnél befeszített bicepsz határoz meg, vagy az, hogy kívülről fújja a DeWalt fúrógép összes márkáját, és az autója őszi műszaki vizsga eredményét már márciusban tudja.

Egy nőnek a férfi élmény, az ember pedig társ.

A férfi egy szerep. A férfi az egó. A férfit nehéz megtartani. Ő megtanulta, hogy mire van szüksége a túléléshez. Benne folyton fenn kell tartani a vágyat, ami a kezdetektől hajtja. Ez fárasztó. Nagyon fárasztó.

Hirdetés

A szerepre való felkészülés hosszadalmas, és fájó a partnereknek, akik a nőt játszák. Aztán akár évekbe is beletelik, hogy végre szembeülhessünk egy tükörrel, ami ismét megmutatja az embert legbelül. 34 éven át küzdöttem a fiúval, a legénnyel, a sráccal, a pasassal, a férfival, a férjjel. Küzdöttem a szereppel, amit választottam, és amit választottak mások nekem.  

A férfit két nő teszi emberré: az aki mellett megszületünk, és az, aki mellett majd meghalunk.

Akkor hívta elő belőlem az embert, amikor a legedzettebb férfi sem tudott volna védekezni. A hajnali kávé mellett, a meztelen cigifüstben. A végtelenül hosszú csendek. A tekintetek monológja. A fűtetlen kisszoba forrósága. Az egybeforrt  szavak. A közösen befejezett mondatok. Az a nehezen leírható bizonyosság, amit legkönnyebb szerelemmé fojtani, de sokkal több annál. Most itt áll a vállam fölött, masszírozza a nyakamat. Érzem, ahogy hátba rúg a 8 hónapos kislányom a pocakjában. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: