ARCHÍV Egyedül is igazán – Apák napi beszélgetés Szántai Jánossal

Mennyire igazi egy apuka, aki ezt írja: „A reggel a kakaórítussal indul. Ezt ma is vállalom. Kimegyek, elkészítem, beviszem, megisszák, együtt vagyunk, ha esik, ha fú. Csendben. Aztán kezdődik a nap.” (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. júniusi számában jelent meg.)

Szántai János író, újságíró, filmkritikus egy ideje feleségétől különváltan neveli két gyermekét: egy 14 éves lányt és egy 17 éves fiút. Négy hetente cserélnek, egyszer anyánál, aztán apánál vannak a gyerekek. Ezzel együtt a kihívás ugyanakkora, mint az egyszülős családokban: egyedül kell ellátni, szeretni, aggódni, főzni, hozni, vinni, meghallgatni, kivívni, átölelni, kivasalni, rászólni, megpuszilni és főleg: dönteni.

Júniusban ünnepeljük az Apák napját. 100 éves története van, állítólag egy olyan polgárháborús veterán édesapa ihlette, aki második feleségének halála után mintegy 9 gyermeket nevelt fel egyedül. Szerencsére ma már nem ritka, hogy az apa pont annyira kiveszi a részét a gyereknevelésből (és – horribile diktu – a háztartásból), mint az anya. Akkor is, ha mindezzel egyedül küzd meg.  

– Kezdjük meredeken. Megváltozott-e a viszonyod a gyerekeiddel, amióta úgymond egyedül neveled őket?

– Volt egy aranyköpése valakinek annak idején, valamilyen fesztiválon, amikor egy hasonló kérdést tettek fel neki: Igen, igen. De neem. Ez a mondat egész pontosan tükrözi a folyamatot. A kezdeti bizonytalanság, esetenkénti bizalmatlanság, új helyzethez való alkalmazkodási gátfutás után – amely akadályokat hála Istennek jól vettünk, értsd, nagyobb orra esések nélkül – a viszony, mint a folyó, visszatért a medrébe, de azért picit másképp.

Mélyebb lett, erősebb, mármint az összetartozás érzése.

Persze a kamaszodás, a hormonvihar, a lázadás kora elérkezett, ezzel szembe kell nézni, ha egyedül neveli az ember a gyermekeit, ha nem. Emögött pedig az a sokak (kevesek?) által nem észrevett fejlemény is ott rejtőzik – én biztos nem vettem észre, más figyelmeztetett rá –, hogy hahó, itt az ideje kicsit elengedni a gyerekek kezét. Vagyis már nem pelenkások, teccik érteni, apuka? Ja, tényleg.

– Melyik gyerek a nagyobb kihívás? A kislány vagy a nagyfiú?

– Nem is tudom. (Nevet.) Van, amikor a fejjel falnak menő, a Krisztus sebét is nagyítóval vizsgáló fiam állít idegtépő helyzet elé. És van, amikor a kenyérre kenhető, mindig segítségre kész lányom vezet az orromnál fogva, de olyan szépen, hogy csak pár nap múlva veszem észre, hogy hűha, megint felültem neki. Mégis van ebben a kétpólusú viselkedésrendszerben egy egyensúly.

Apaként néha ott állok kettejük közt, amikor például egymásnak villannak, és azt veszem észre, hogy épp azokkal az eszközökkel próbálom elsimítani a ráncokat, amelyeket ők használnak.

Magyarán, tanulok tőlük. És ez irtó jó érzés. Hogy nem csak én beszélek a szülői szigor sztentori magasságából, hanem fokozatosan belém épülnek az ő nézeteik, elképzeléseik, gondolataik, érzéseik is.

– „Apu, ezt nincs ahonnan tudjad, ne gyere már ezzel a dumával” vagy „Te vagy a legjobb a világon!” – neked, mint egyedül nevelőnek több vagy kevesebb jár ebből? 

– E klasszikus formában nem kaptam meg egyiket sem. De ilyeneket például igen: Apa, öreg vagy már! A másik irányban többnyire ölelés van. Igen, abban a korban vannak (majdnem 17, illetve majdnem 14), amikor a „szóbelizés” ömlengésnek minősül, náluk legalábbis. Csúnyán rám is néznek, ha esetleg elszólom magam, főleg nyilvánosan. Hogy ezek a bírálatok, hozsannák mennyiségileg hogy alakulnak a nem egyedül nevelő szülőkhöz képest, gőzöm nincs. Valószínűleg azért, mert nemigen érdekel. A bírálatnak, szeretetnek milliónyi megnyilvánulása van, érzésem szerint képtelenség lenne számszerűsíteni.

– Hogy indul a reggel? Megtaláljátok a zoknit, a kedvenc blúzt, a laptopot? Ki vasalja az inget (amikor muszáj)?

– Olyan nincs! Elnézést a kirohanásért, meg hogy egyenesen a kérdés végére ugrottam, de amikor azt látom, vasalás, kiráz a hideg. Pedig megboldogult gyerekkoromban én voltam a zsebkendővasaló a családban. Imádtam nézni, ahogy az a gyűrött szövetdarab kisimul, mintegy varázsütésre. Na, hát ez megváltozott. Valószínűleg akkor kicsit több időm volt. (Ja, és nem volt se tévé, se laptop, se okosteló.)

Ünnepélyesen bejelentettem a gyerekeknek, mikor nekivágtunk ebben a felállásban: Bármit megcsinálok (legalábbis megpróbálom), de vasalás nem lesz! Azóta sincs belőle probléma.

A reggel amúgy a kakaórítussal indul. Ezt ma is vállalom. Kimegyek, elkészítem, beviszem, megisszák, együtt vagyunk, ha esik, ha fú. Csendben. Aztán kezdődik a nap. Mindenki megy dolgára. A saját lábán.

– Hétvége: mindenki mást szeretne, gondolom. Előnyben a lányos program vagy a fiús program?

Hirdetés

– Demokrácia van. Veszünk egy képzeletbeli kalapot, beledobáljuk az ötleteket, aztán ki-ki (lobbi)ereje alapján érvel, ha véletlenül nincs konszenzus. Ilyenkor néha előfordul, hogy elgorombulnak picit az érvek, de arra való az öreg. Van itt egy (talán nem is) apróság, ami az utóbbi évtizedek nevelési trendjeiben mintha háttérbe szorult volna. A tekintélyről van szó. Látom otthonokban, iskolákban is.

A mindent megbeszélünk módszer nem rossz, persze, csak ha azt üzeni, hogy itt lehet bratyizni, fikára venni a figurát, na, az szerintem baj.

Erre azért odafigyelek: mehet a bármi, nevetés, froclizás, de a tekintély maradjon meg. Ebben nem látok semmi, de semmi rosszat. És ahogy nézem, ők sem. Rájöttek, hogy a vég nélküli viták, hisztik, hajtépések helyett hamar helyreáll a béke.

– Ha lányos nap van, teszem azt plázázás, mennyire vagy ennek aktív résztvevője, vagy inkább csak a pénztárnál ténykedsz? 

– Hogy mi? Imádok plázázni. Na jó, akkor, amikor odamegyünk. Annak semmi értelme, hogy részt vegyünk egy akcióban és végig felhúzott orral vonszoljuk magunkat, jelezvén, de hülyék a többiek, plázamacskák és egyéb állatfajok. Ha az embernek valóban nincs kedve, jobb, ha elmondja, és megegyeznek a felek, hogy oké, ma nem, de a következő alkalommal egy emberként robbanunk be a csarnokba, vivát, satöbbi.

– Mi a legnehezebb az egyedül nevelőségben? Mondj egyet.

– Ó, hát ez klasszikus. Legalábbis számomra, hogy finomítsak, és ne haragudjanak meg rám nagyon az elszánt, harcos szinglik. Az ember a szingliségben megedződik. Hajlamossá válik olyan cserzett bőrű kovbojjá válni, legalábbis a mindennapok szervezése szintjén, amilyenekkel Karl May vagy Cooper regényeiben találkozni. Ez persze szükséges, hiszen amit máshol ketten végeznek el, ez esetben nem.

Pörög az élet, menni kell, intézni kell, dolgozni kell, főzni kell, mosni kell, takarítani kell, ügyelni kell a külső és belső rendre.

Amennyire lehet, vagy sikerül, persze. Nem mintha olyan nagy élvezet lenne minden vonatkozása, de egyébként összedől az építmény. És ez az edzés, mondom halkan, nem rossz. Főleg egy olyan férfinak, aki korábbi élete során hozzászokott ahhoz, hogy a segge alá tolják az életnek ezt a szeletét.

Nem állítom, hogy ajánlom minden férfinak ezt az utat, hiszen beszélgetünk itt, de kudarc, szenvedés is áll mögötte bőven.

Azt viszont ajánlom mindenkinek, aki nem került (és ne is kerüljön) ilyen helyzetbe, gondolkodjon el picit azon, hogy az ilyen fajta tréning nem árt. Jó, jó, könnyű nekem most pofázni…

– Na szóval, ami nehéz néha. Hogy az ember odafordulna valakihez. Ahhoz a valakihez. És hát, ahogy a nóta mondja, csak falat talál. Elég ennyi?

– És mi a legjobb benne? 

– Ööö… ide jönnek a szép (és kicsit önző) közhelyek. Hogy senki nem beszél bele az ember életébe. Ő cseszi el, ő viszi sikerre. Az én otthonom, az én váram. A magam ura vagyok. Satöbbi. Őszintén, nem értek ezzel egyet. Annak ellenére, hogy néha valóban jól esik a megérdemeltnek nevezhető magány. De ezt amúgy is meg lehet kapni, ki lehet érdemelni. Határozottan úgy vélem: az ember alapjában véve nem szingliségre termett. De ha épp úgy alakul a sorsa, hát csinálja tőle telhetően jól.

– Mit szeretnél Apák napjára?

– Egyelőre úgy néz ki az életem, hogy szinte minden nap Apák napja. És igen gyakran remek meglepetésekben van részem. Amikor bejön a lányom egy új falfestménytervvel. Vagy amikor a fiam rám ír, hogy apa, de fasza szöveget írtál. Apró példák, tele van velük a padlás. Mit is kérhetnék többet?

Fotó: Drăgan-Chirilă Diána