ARCHÍV Kell-e nekünk nőnap? – Virág, bonbon, női jogok

Melyek a nőket érintő legfontosabb kérdések ma a Kárpát-medencében? A nőnap kacsán Gergely Orsolya szociológussal beszélgettünk. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. márciusi lapszámában jelent meg.)

– Van manapság létjogosultsága a nőnapnak?

– Abba a táborba tartozom, aki azt mondja, hogy minden nap a nők napja kellene legyen, és nem lehet erre csak egy dátumot kijelölni, mert fontos foglalkozni a többi napon is a női témákkal. Nem szerencsés az a hozzáállás, hogy egy ünnepen letudjuk a figyelmet, mert az a normális, ha a tisztelet, az odafigyelés az életnek, a hétköznapoknak a része. Ráadásul nem kizárólag virágba meg bonbonba kellene borítani ezt a figyelmet, hanem az év 365 napján egyenrangú partnerként kezelni a nőket. 

– És ha azt mondjuk, ez egy olyan nap, amikor a figyelmet fokozottan ráirányítjuk a nők helyzetére, a női jogokra? A családon belüli erőszaktól a nemek közötti bérkülönbségekig? Amikor azt mondjuk, hogy jó, hogy hoztatok virágot, de mi a helyzet az üvegplafon effektussal, vagy mondok hétköznapibbat, a háztartási munka elosztásával?

– Igen, persze, van egy ilyen pozitívuma. Csak azt akartam kifejezni, hogy édeskevés, ha 365 napból csak március 8-án kerülnek terítékre ezek a témák. 

– Mit gondolsz arról, amikor a férfi kollégák a következőket adják nőnapra: varrókészlet, konyhai kötény, szívecske mintás fakanál? 

– Ezek az ajándékok szimbolikusan a nemi sztereotípiákat hangsúlyozzák, ami nem szerencsés. Irányt mutatnak, mik az elvárások,

üzenik, hogy tudjuk, hogy ügyesek vagytok a munkahelyen, de egy rendes nőnek mégiscsak a fakanál mellett a helye.

Nagyon ideges lennék, ha ilyen ajándékot kapnék. Ha egy nő mosolyog ezeken az apróságokon és örül nekik, valószínűleg a kedvesség esik jól, maga a figyelem. Én anyaként mondjuk jobban örülnék a munkáltatómtól egy szabad délutánnak.

– Miért gondolják azt a férfiak, hogy a mindennapi háztartási munkához kapcsolódó ajándékoknak örülnek a nők?  

– Az ajándék főleg arról mond sokat, aki adja, nem arról, aki kapja. A férfiak azt látják, a nők sok időt töltenek a konyhában, mert mi mást is tehetnének, ha nem akarják, hogy éhen haljon a család, tehát ez egy feladat, amit el kell végezni, és bár vannak férfiak, akik helyt állnak a tűzhely mellett, többnyire a nőkre hárul. De ez nem azt jelenti, hogy minden nőnek ez az álmai netovábbja, hogy minden nap több órát főzőcskézzen. Persze akad olyan is, akinek ez az álma, de ő cukrászműhelyt nyit vagy elmegy szakácsnak, séfnek. Ne vegyük egy kalap alá az összes nőt, és főleg ne utalgassunk az ünnepeken a „kötelezően elvégzendő” házimunkára.

Olvasóink a nőnapról Az őszinte, virágadós gesztust szeretem a legjobban. Mert van a diadalmámoros, már-már koszorúzós verzió, (mintha azt mondanák a férfiak, hogy megkoszorúzzuk az Ismeretlen Nő szobrát), azzal a mosollyal, hogy „akkor most leróttam az összes eddigi bűnömet, ugye, és március 9-től lehetek ismét fajankó". Na, ezt már nem szeretem. Réka, Brassó

– Szintén nőnapi köszöntés a férfi kollégáktól: köszönjük, hogy segítitek a munkánkat! Mit gondolsz erről?

– Sok mindent gondolok, megpróbálom kulturáltan elmondani. Ebben az üzenetben benne van, hogy a nők asszisztensi funkcióban lehetnek csak, nem lesz belőlük vezető, és hogy nem önálló munkát végeznek, hanem pusztán besegítenek mások fontos munkájába. Sok cégnél így gondolnak azokra a nőkre, akik valljuk be, sokszor a munka oroszlánrészét végzik, ráadásul előfordul, hogy kevesebb pénzért. Tehát a nő csak segítség lehet, a nő nem a munkavégzésnek a része, nem a csapatnak a része? Ha titkárnő, ha asszisztens, akkor is, nem egyenrangú kollégánk, csak a fontos férfiak segítsége? Elég messze áll ez a valódi egyenjogúságtól.

Gergely Orsolya, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának egyetemi adjunktusa

– A nők napja kapcsán kicsit beszélgessünk arról, milyen problémákkal kell ma szembenézniük a nőknek.

– Először is a folyamatos lemondással. Mert ez a rendszer a nőkkel, és főleg a kisgyerekesekkel szemben igenis előítéletes, sztereotipizál, nem enged oda fontos pozíciókba. Talán független nőket néha igen, de kisgyerekeseket nem, itt már bezár a karrier, és igenis ott dübörög az üvegplafon!

Mi, nők, úgy gondoljuk, hogy az egyenlőségért való harc lefutott valamikor a 19. század végén és a 20. század elején, és most már nem kell küzdeni, szabad a pálya, és megmagyarázzuk magunknak, hogy most mi döntünk úgy, hogy nem akarunk pl. politikai pályafutást vagy előléptetést.

Csak azt gondolom, itt van a nagy önbecsapás, mert miért is kell úgy döntenem? Egy férfinak nem kell választania, hogy orvosigazgató akar lenni vagy családapa. Hogy lesz az életben karrierje, sikere, pénze, és közben lesz-e családja. Hogy ki fogja elhozni a gyerekét az óvodából, ha ő este 8-ig ül bent a munkahelyén. Akkor a nőknek miért kell mindig lemondani, lemondani, lemondani? Pedig kutatások azt bizonyítják, hogy a nők képzettek, akár a férfiak. Ráadásul a rengeteg diplomás, majd a munkaerőpiacon alulpozicionált és a tudását ki nem használó nő gyakorlatilag pénzkidobás az államnak. 

Nálunk a munkahelyen, ami egy haladó szellemű amerikai multi, addig volt céges nőnapi virág, amíg azt az egyik kollégaNŐnk lelkiismeretesen beszerezte. Az átadás viszont mindig rettentő kínos volt, folyamatos szekunder szégyenérzetem volt attól, hogy jött a központi email, hogy minden nő vonuljon le a legnagyobb meetingszobába. Ott végig kellett hallgatni a vállalati bullshitet, hogy milyen fontosak vagyunk, és hogy megszépítjük a férfi kollégák mindennapjait. Persze, hiszen ez a dolgunk, szépnek lenni, meg örömöt hozni más életébe. Majd opcionálisan megpuszilhattuk a Zoltán nevű vezetőt, és vehettünk magunknak egyet a ládába kikészített virágokból. Végtelenül kellemetlen volt, próbáltuk is elsunnyogni. Barbi, Budapest

 – A nők maguk között milyen problémákat említenek?

– Társadalomkutatóként követem, hogy a közösségi médiában, a tematikus női és anyacsoportokban milyen témák jönnek elő. Azt látom, hogy a kicsi gyerekek elhelyezése és a gyereknevelési szabadság után a munkaerőpiacra való visszaintegrálódás rengeteg nőnél probléma. Hogy bár van két évnyi gyereknevelési szabadság, ami nagyszerű, mert vannak országok, ahol ennyi sincs, csak mondjuk hat hét, szóval örüljünk, ahogy szokták mondani, és persze örülünk is, csak az a bökkenő, hogy a gyerekeket hároméves korukban lehet óvodába íratni. Az országban pedig nagyon kevés a bölcsődei hely, a legtöbb településen vagy nincs ilyen intézmény, vagy lehetetlen bejutni. 

Kapcsolódó

 – Hogyan próbálják megoldani ezt a nők? Mert a kutatások azt bizonyítják, a gyerek felügyeletének a megoldása többnyire a nőkre hárul.

– Van, aki megpróbál 4 vagy 6 órás munkaidőt intézni, de ezt valami miatt nem nagyon preferálják a cégek Romániában. Vagy bébiszittert, ahogy Erdélyben mondják, nénit fogadni, de ez a megoldás rengetegbe kerül.

Valószínűleg nem apa fog elmenni 4 vagy 6 órában dolgozni, mert egy munkahelyen sem a részmunkaidős kollégát fogják előléptetni osztályvezetővé vagy igazgatóvá.

Tehát a nő ott vágja el a karrierjét, ahol bevállalja a részmunkaidőt. Mert az csak arra jó, hogy hamarabb haza lehessen érni azért, hogy legyen, aki a gyereket felügyelje. Ráadásul így megint a nő az, aki a kevesebb pénzt keresi. 

 – Mi a helyzet a családbarát munkahelyekkel?

– Sokat beszélünk róluk, de nagyon kevés példát látunk. Pedig minden nagyobb intézménynél ki lehetne alakítani egy céges bölcsődét-óvodát-napközit, ez nyugaton már rég működik. Ez infrastruktúrában és emberben nem jelentene nagy kihívást, csak akarat, elképzelés, innovatív ötlet kellene hozzá. Számos nőnek megkönnyítené ez az életét, ugyanis 4-kor, 5-kor a munkahelyről együtt mehetne haza anya a gyermekkel. Ez munkaerőpiaci versenyhelyzetet is tudna generálni, hogy „bezzeg nálunk van ovi”.

Szoktam kapni, s hiányozna, ha elmaradna, de az öröm nagymértékben függ az átadás módjától. Ha kötelességszerűen adják és szervezik meg a férfikollégák, akkor kínos és fölösleges. Ha ők is élvezik a helyzetet, s megteremtődik egy különleges, egymást értékelő hangulat, akkor feldobja mindkét nem napját. Krisztina, Homoródalmás

– Mit gondolsz a női kvótáról, amit 2017-ben vezetett be az RMDSZ?

– Nagyon meglepett a tavalyi kampány alatt, hogy mekkora ellenszenvet váltott ki ez, még nők körében is! Számos olyan vélemény hangzott el, hogy miért kell ezen a témán annyit rugózni, minden munkakörbe azt kell felvenni, aki a legrátermettebb, mert ha a nőt részesítjük előnyben, nem biztos, hogy a legjobb ember kerül oda. 

 – Mit mondasz erre?

– Azt a példát szoktam hozni, hogy milyen jó, hogy ha el kell vinnünk a kislányunkat nőgyógyászhoz, van női nőgyógyász, mert a kiskorú valószínűleg kevésbé fél tőle, vagyis mennyire nagyszerű, hogy vannak női orvosok. De nem lennének, ha annak idején az orvosi egyetemek nem vezettek volna be női kvótát,

a lányok ma nem járhatnának egyetemre, ha Hugonnai Vilma és társai nem provokálták volna ki, hogy évente legalább egy-két helyet tartsanak fenn lányoknak is.

Egyébként a kvóta szerintem sem a legtökéletesebb megoldás, de hogy ha nem szabunk meg keretet, hogy kicsit gyorsított pályára tegyük a nőket, akkor soha nem lesz precedens. Pedig kell. Kimegyünk az utcára, körülnézünk, nő, férfi, nő, férfi, bemegyünk a gyűlésterembe, férfi, férfi, férfi, férfi. Akkor hogy van képviselve az egész társadalom? Ez nem az életnek a normális tükre. Ha nem is tudjuk most megugrani az 50 százalékot, de legyen színesebb a kép, legyen közelebb a valósághoz a képviseletben a nemek aránya.

Az a tapasztalatom, hogy az idősebb férfiak még odafigyelnek a nőnapra, de a fiatalabbak már nem annyira. Ami furcsa számomra, hogy nők is köszöntenek nőket. Én ezen a napon a férfiak odafigyelését igénylem, nem a nőtársaimét. Berni, Csíkszereda

 – Mi a helyzet a vállalkozói szférával? Éri hátrányos megkülönböztetés a nőket? 

– Az idősebb generáció tagjai, akik már a ’90-es évektől vállalkoznak, gyakran számolnak be arról, hogy meg sem látták őket a meetingen, vagy volt, akit kiküldtek kávéért, úgy szólt, hogy nem mehet ki, mert vele kell tárgyalni. A fiatalok már nem annyira érzékelik ezt. Ugyanakkor az is igaz, hogy a női vállalkozók esetében van egy nagyon erős szektoriális szegregáció, vagyis nagyon sokan olyan gazdasági területeken dolgoznak, ahol inkább nőkkel építenek partneri viszonyt, nőknek árulnak, nőknek szolgáltatnak, tehát azért sem érzékelik ezeket a megkülönböztetéseket, mert van egy külön kis sziget egymás között, így ritkábban alakulnak ki azok a felületek, ahol ezek az előítéletek felszínre kerülhetnek. 

 – A járvány hozott változást a családok életben, az otthoni munkamegosztásban?

– Tavasszal készítettünk egy kutatást Nagy Beátával, Geambasu Rékával és Somogyi Nikolettel Magyarországon és Romániában, összesen 52 interjút  csináltunk olyan anyákkal, akik home office-ban dolgoztak, és a férjük is otthon dolgozott. Az derült ki, hogy nem igazán változott a korábbi feladatmegosztás, csupán azok a férfiak vették ki jobban a részüket az otthoni munkából, akik annak előtte is. De ahol korábban sem vállalt a férfi háztartási munkát vagy gyerekfelügyeletet, a megváltozott élethelyzetben sem állt oda. Amíg a mi társadalmunkban papucsnak tartják azt a férfit, aki kiveszi a részét a háztartásból meg a gyereknevelésből, nehezen fog változni bármi. Van még hova fejlődnünk.

Nem nagyon szoktam kapni és nem is igénylem annyira, de talán azért, mert nem volt otthon sem annyira fontos. Édesapám talán szedett egy-két szál virágot nekünk nőnapra, de nem igazán vásárolt vágott virágot, amiért most felnőtt fejjel nagyon hálás is vagyok: semmi értelmét nem látom már a vágottvirág-kultusznak. Nagyon vízigényes, rettenetesen elillanó, fölösleges, a Földet kizsigerelő dolognak tartom, főleg, hogy mostanra inkább importvirágokat vásárolnak az embereket, ráadásul gyakran celofánban, vagyis műanyagban. Koszika, Marosvásárhely

Kimelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk

Felpofozott életek
Felpofozott életek

Van az a gyerekdal a cifra palotáról. Második szakasza így szól: „Én azt megteszem, Katát elveszem, Ő dolgozik, én meg alszom, Este megverem.” Ezt éneklik a gyerekek, és lehet, hogy a dalocskát hallgatva már fel sem tűnik senkinek, hogy itt valami nagyon sántít! Mi az, hogy megverem? Ennyire mélyen benne van a közfelfogásban, a kultúránkban a nők el