Az egyik legnagyobb magyarországi televíziónál dolgoztam Budapesten, az egyik legmenőbb valóságshow-t szerkesztettem. Piszok jól kerestem. Piszok jól. Ha akartam volna, Pradában járhattam volna. De igazából mégsem tehettem meg, mert nem volt idő beszerezni a Pradát. Mert Pradát nem árulnak éjjel-nappali boltban. Heti hét napot dolgoztam, napi tizenhat, de akadt, hogy huszonnégy órában. Három hónapig szabadnap nélkül. Mire hazaértem, már egyetlen valamirevaló üzlet sem volt nyitva. A mosóport is a nonstopban vettem, ha mosni kellett, azt éjjel kettő és három óra között oldottam meg, a szomszédok nagy örömére. A családomat szinte nem is láttam, a barátaimra nem volt időm, a bölcsészdiplomámat meg gyakorlatilag kidobhattam volna.
Tudtam, éreztem, hogy ez nem élet, nem ezért tanultam, nem ezt akartam, nem erre vágytam. Egyre többször motoszkált bennem, hogy hátrahagyom a fővárosi létet, a kereskedelmi televíziózást, és egy hatalmas fordulattal teljesen más irányt szabok az életemnek.
Erdély-rajongásom már gyerekként is meghatározó volt. Anyukám magyar–történelem szakos tanár, így amíg az óvodástársaimnak királylányos kifestőjük volt, nekem Mátyás királyos, kolozsváros, és a testvéremmel rendszeresen bejártunk az iskolába is, ahol a történelemteremben ott lógtak a falon a régi Nagy-Magyarország-térképek.
Álmodozva böngésztem az akkor még messzinek tűnő vidékeket. Szintén gyerek voltam még, amikor a Magyar Televízióban vetítették az Orbán Balázs nyomában című ismeretterjesztő filmsorozatot. Szombat reggel együtt néztük a családdal, én szájtátva. A szejkefürdői székely kapukat mutatták, amikor egyszer csak megszólaltam: én ott fogok sétálni alattuk! Hihetetlen mondat volt ez akkor, abban az időben, abban az anyagi helyzetben. Anyukám tanár, apukám polgári alkalmazott a hadseregnél. Egy balatoni nyaralás is hatalmas dolog volt számunkra, nemhogy külföldre menni!
Persze változtak az idők, és tizenkilenc évesen eljutottam Erdélybe, mégpedig elég romantikus módon. A gimnáziumban lett egy magyardécsei levelezőtársam, az a hagyományos. Igen, kézzel írtuk a levelet, gondosan kiválasztottuk, milyen mintájú bélyeget ragasszunk a borítékra, hogy szép és különleges legyen, hátha gyűjti a másik, feladtuk postán, aztán pár nap elteltével izgatottan nyitogattuk a postaládát, jött-e válasz. Odáig jutott a levelezés, hogy meghívtuk magunkhoz a levelezőtársamat, Évát Magyarországra, aki az egyik vakációban el is jött, majd egy hét elteltével együtt elutaztunk hozzájuk. Ekkor láttam először Erdélyt. Lenyűgözött. Elvarázsolt.
A Királyhágón azt éreztem, ilyen csoda nincs is a földön, megcsapott a magyar történelem levegője, királyok, fejedelmek lába nyomát véltem felfedezni, azt éreztem, hogy itthon vagyok, én itt vagyok otthon. És erre az érzésre később Székelyföld ráerősített.
Mert egyszer csak, már felnőttként, eljutottam Csíkba is. És akkor, ott, Piricskén, a Hargitán egyértelműen eldöntöttem: egyszer ide költözöm.
Teltek az évek, tévéztem, mármint nem otthon, a nappaliban, hanem a kereskedelmi csatornáknál, majd váratlanul (hahaha!) harminc lettem. És akkor azt éreztem, most vagy soha. Se kutyám, se macskám, azt tehetek, amit akarok. És immár teljesen bizonyossá vált, hogy bár mindenki, de szó szerint mindenki nyugatra megy, én kelet felé veszem az irányt, mert igen, Csíkszeredába akarok költözni! Kezdtem túrni a netet valami álláslehetőség után, így bukkantam arra a hírre, hogy új városi televízió indul Székely Tv néven. Mit tudtam én, mi az, milyen színvonalat, felszereltséget, szakmai munkát jelent, nem is érdekelt, felkutattam a szálakat, vettem egy vonatjegyet, és még karácsony előtt elutaztam, hogy szemügyre vegyük egymást: a tévé román tulajdonosa és én. A leendő kollégák nagy szeretettel fogadtak, olyan kedves közösségbe csöppentem, amilyenben Magyarországon egyik csatornánál sem volt részem. A tulajjal nem nagyon értettünk szót, mindig oda kellett hívni egy munkatársat, hogy fordítson, de akkor nem érdekelt. (Később, a veszekedéseknél jelentett ez gondot, kicsit nehéz úgy ordítozni, hogy valakinek folyamatosan tolmácsolnia kell.) Azt a próbafeladatot kaptam, hogy forgassak egy székely disznóvágásról, de úgy, mintha egy valóságshow lenne.