ARCHÍV A mentőszolgálaton nincs elképzelhetetlen, túl bizarr vagy groteszk

Harminc körüli férfi, hónaljig felcsúszott csuklyás melegítőben, farmernadrágja szárából kilógó csupasz lábfejjel fekszik egy harmadik emeleti tömbházlakás előtt, a lépcsőfordulóban. Mellkasán a testvére térdel, hogy lefogja az epilepsziás rohamtól vergődő testet. A mentős mindkettőjüket ismeri, többször riasztották már hozzájuk, tudja, mivel van dolga. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. januári számában jelent meg.)

Hirdetés

Fotó: illusztráció: Pixabay

Az epilepsziás roham csillapítására diazepaminjekciót ad, majd miután a – szintén ittas és zaklatott – testvért is sikerült megnyugtatni, a sofőr segítségével felemelik a magatehetetlen férfit a földről. „Repülök!” – kiabálja az közben.

Egy csíkszeredai lakótelepen vagyunk az év utolsó napján, a Hargita Megyei Mentőszolgálat munkatársaival. A lépcsőház előtt álló mentőautóban a férfi kézfejébe branült tesz a mentős, hogy glükózoldatos infúziót adjon neki – mint később megtudtam, alkoholmérgezésnél ez az eljárás. De közben a páciens újabb rohamot kap, keze és lába rángatózik, fejét jobbra-balra himbálja, a branül elmozdul, és kézfejéből szivárog a vér. A sofőr a lábát fogja le, az asszisztens a mellkasát karolja át, így viszont már senki sincs, aki a fejét tarthatná.

Eggyel közelebb lépek a hordágyhoz, az asszisztensre nézek, aki bólint, és jobb tenyeremet a férfi homlokára nyomom, bal kezemmel a vállánál tartom.

Körülbelül tíz-húsz másodpercig rángatózik még, aztán elcsendesedik, látszik az izmokon, ahogy elernyed a teste. Miközben a sürgősségre szállítjuk a tudatzavaros férfit, de még később, a mentőautó alapos fertőtlenítése közben is egyre az zakatol az agyamban: milyen jó, hogy induláskor, ahogy a műszaki igazgató a lelkemre kötötte, gumikesztyűt húztam.

„A mentőszolgálaton nincs elképzelhetetlen, túl bizarr vagy groteszk. Volt olyan esetünk, amikor a beteg a saját kezével tartotta össze a hasfalát, hogy ne nyíljon szét. Vagy megtörtént, hogy a kollégám pakolta a hordágyra a páciens leszakadt végtagját. Aki mentőn dolgozik, annak meg kell szoknia a vér és a roncsolt testrészek látványát is, máskülönben képtelen lenne ellátni a feladatát” – állapítja meg kissé filozofikusan a mentős asszisztens. Kérdésemre pedig, hogy mi az, ami jobban megviselte, az válaszolja, hogy a szülések: „Közel húsz éve dolgozom mentős asszisztensként, eddig négy szülést vezettem le. Az… nem könnyű feladat.”

Magam nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy mentőt kelljen hívnom.

Nem a korábbi benyomásaim, tapasztalataim késztettek arra, hogy szilveszter napján huszonnégy órás önkéntes szolgálatot vállaljak a csíkszeredai mentőállomáson, hanem az a gondolat, hogy mindaddig, amíg nem ismerem részletesen és valóságosan, miként működik nálunk ez az életmentő szolgáltatás, véleményt sem formálhatok. Érdekelt, milyen készségek kellenek, hogy valaki jó mentős legyen, milyen körülmények között dolgoznak, és a különböző eseteket hogyan oldják meg. Hogyan dolgozzák fel a látottakat? Utóbbiról faggattam éppen Nyáguly Gyula asszisztenst, aki meglepetésemre a közúti balesetek, családon belüli erőszak, késeléses vagy végtagvesztéses esetek helyett a szülést nevezte megrázó tapasztaltnak. És ennek megvan a szakmai magyarázata, de erről kicsit később.

A higgadtság a mentős életét védi

December 31-én reggel érkeztem a csíkszeredai mentőszolgálathoz, zsebemben az önkéntesszerződéssel, túl egy munka- és tűzvédelmi felkészítőn, amelyen a műszaki igazgató sok egyéb mellett a lelkemre kötötte, hogy minden alkalommal, amikor helyszínre megyek, vegyek fel gumikesztyűt, ha az eset megköveteli, szájmaszkot, és körültekintően, higgadtan, minden körülmények között megfontoltan cselekedjek – csak így tudom megvédeni saját testi épségemet. Első hallásra kicsit furcsa volt a jó tanács, de aztán, amikor egy ittas és epilepsziás esethez küldtek ki, megértettem, mire gondolt a műszaki igazgató.

„Ha részeghez hívnak ki, nem tudhatjuk, mire számíthatunk. Volt olyan esetünk, hogy miután felsegítettük az út szélén fekvő ittas férfit, ugyanazzal a lendülettel rátámadt a kollégámra.

Családi verekedésnél kést fogtak ránk. Legutóbb pedig, amikor a cigánytelepről kaptunk hívást, a helyszínre érkezve kőzápor fogadott” – sorolja Nyáguly Gyula.

„A gyermekekért jobban aggódom”

A szolgálatban lévő mentősök egy nappalihoz hasonló szobában várakoznak a hívások közötti időben. A szobát úgy rendezték be, hogy legyen elegendő ülőalkalmatosság, kanapé, fotel és szék, valamint egy televízió, ami nemcsak a várakozást könnyíti meg, hanem jó szolgálatot tesz az itt dolgozóknak akkor is, amikor egy-egy súlyos esettől visszatérve lefoglalja őket, eltereli a gondolataikat. Estére egyébként itt terítettünk ünnepi asztalt, hogy szolgálatban ugyan, de valahogy mégis köszöntsük az új évet. Alkoholmentes pezsgővel. A mentőközpontba három táblagépen jön be a hívás, ezeket egy-egy asszisztens kezeli, a diszpécser pedig az eset súlyosságának megfelelő csapatnak továbbítja az adatokat:

a kritikus, életveszélyben lévő személyeket az orvosos mentőcsapat látja el, ezenkívül mindig szolgálatban van egy asszisztenses és egy szállító mentőautó is.

„Mivel a táblagépes rendszer nem száz százalékban megbízható, a diszpécser telefonon is felhív, hogy megbizonyosodjon róla, megkaptuk a riasztást” – magyarázza Részeg Attila asszisztens. Ő az orvosos mentőautón dolgozik. A délelőtti hívásokat követően most csendes a mentőállomás, az asszisztensek közül néhányan kihasználják az időt, és átmennek a konyhába ebédelni. Követem őket. Arra gondolok, lehet, hogy csak most van alkalmam arra, hogy a munkájukról faggassam őket, így leülök Részeg Attila mellé, aki már majdnem befejezte az étkezést.

„Húsz éve jöttem ide. Szeretem a változatos, mozgalmas munkát, ezt egy kórházi osztályon vagy háziorvos mellett nem kaptam volna meg, itt viszont soha nem tudjuk, mit hoz a nap.

Lehet, hogy csendes lesz, mint a mai, de előfordulhat, hogy balesethez vagy súlyos beteghez hívnak” – mondja, és hogy milyen helyzetekben fordul elő, hogy ennyi tapasztalattal a háta mögött is megkérdőjelezi a szakmai tudását, a gyermek pácienseket említi.

„Az ő ellátásuk külön felkészültséget igényel, másként reagálnak a gyógyszerekre, nagyon hirtelen lesznek rosszul, aztán ugyanilyen gyorsan változik az állapotuk. Na és érzelmileg is másként reagál az ember, ha egy fiatal élet megmentéséről, stabilizálásáról van szó. Arról nem is beszélve, ha isten őrizz, gyermeket veszítünk el a kórház felé tartva a mentőautóban. Megtörtént már ez is” – meséli. A kollégája a szülést is említette – teszem hozzá.

„Igen, mert az is hasonló eset. A szülést ideális esetben szülészek és nőgyógyászok vezetik le, Csíkszeredában emellett van egy csecsemő- és szülész-mentőautó is a váratlan helyzetekre. Ennek ellenére előfordul, hogy mi szállítjuk be a kismamát, vagy mi vezetjük le a szülést. Utóbbi azonban ritka, éppen ezért kevés a gyakorlatunk” – osztja meg tapasztalatait.

Egy óra telt el hívás nélkül, többen a tévé elé telepedünk, keresünk valami nézhetőt, van, aki kimegy az udvarra vagy pihenni az emeletre, ahol szintén szobák vannak.

Aki ledől az ágyra, ruhástól teszi. Más az évek során kikísérletezte, épp mennyire kell kifűzni a bakancsot, hogy aztán egyből bele lehessen ugrani.

Reggel nyolc óra után esetek sorozata következett: elláttunk és a sürgősségre szállítottunk egy mellkasi nyomásra panaszkodó hölgyet, vizeletelzáródás miatt katétercserére egy idős férfit, volt magas vérnyomásos és véres vizeletes eset. Ezek után elhallgattak a tabletek, és két-három órán keresztül nem kaptunk hívást. Gondoltam, én is kimegyek ebédelni. Az első falatnál megszólalt a hívást jelző éles hang.

A statisztikai adatok mögött

Még éjfél előtt egy részeg hajléktalanhoz hívtak ki, Suciu Dorottya asszisztenst kísértem a helyszínre. Az út szélén, mellkasán összezárt kezekkel, de azokban egy vodkásüveget szilárdan tartva feküdt, koszosan, bűzlőn, vizelettől átázott ruhában, kezén nyílt sebbel, mozdulatlanul. Dorottya azonban, mintha mindezt nem is venné észre, tette a dolgát, és szakszerűen ellátta a magatehetetlen férfit. Sofőr kollégája segítségével felemelték, hordágyra fektették, majd beemelték a mentőautóba. Glükózoldatos infúziót kellett volna adni neki, karja azonban tele volt kiütéssel, Dorottya alig talált vénát. Elindultunk a sürgősségre, útközben azon gondolkodtam, hogy hetente hány ilyen esetet látnak el a mentősök.

„Legalább húsz hajléktalan alkoholistának tudjuk a nevét, őket hetente bevisszük a kórházba alkoholmérgezés miatt,

közöttük olyanokat, akik valamikor családban éltek, munkahelyük volt, sőt megbecsült pozíciójuk. Akit az előbb bevittünk, ő például egy jó eszű, tehetős férfi volt, aki játékszenvedélye miatt csúszott le, alkoholista és hajléktalan lett” – közölte Dorottya, már a mentőállomásra visszatérve. És hogy érezte-e veszélyben magát szolgálatteljesítés közben?
„Mentősként mindegyikünk megtanulta, hogy körültekintően, a veszélyforrásokat kerülve végezzük a munkánk. Ennek ellenére adódnak veszélyes helyzetek, egyszer például egy dühöngő részeg előkapta a zsebéből a bicskát, és ha a kollégám nem elég figyelmes, hasba szúrt volna. De közúti balesetem is volt, miközben beteget szállítottunk Csíkszeredából a marosvásárhelyi kórházba” – mondja Dorottya.

Ha a számok tükrében akarnám láttatni a Hargita Megyei Mentőszolgálat munkáját, ezt mondhatnám:

évente nagyjából harmincezer sürgősségi esetet látnak el, megyeszerte tizenhat munkaponton vannak jelen, városban legtöbb nyolc perc alatt, vidéken átlagosan öt perc alatt érkeznek a helyszínre,

a térségben pedig évente több mint háromszáz egészségügyi szakember teljesít szolgálatot. Ha azonban ezen túllépve a feladatuk lényegét szeretném megragadni, akkor Szigeti László asszisztens szavait kell idéznem, aki mielőtt a mentőre került, a megyei kórház intenzív osztályán dolgozott: „Diagnosztizálás, ápolás, az életfunkciók stabilizálása, illetve fenntartása.”

„Ma már technikailag jól felszerelt mentőautókkal érkezünk a helyszínre, de voltak olyan évek, amikor lélegeztetőgép hiányában lélegeztetőballonnal tartottuk életben a beteget, amíg a kórházba értünk. Nem egyszer egészen a marosvásárhelyi kórházig pumpáltam így a levegőt” – tette hozzá Szigeti László.

Arról, hogy szolgálatteljesítés közben hányszor kerülnek életveszélybe, a közúton hányszor rohan gépkocsi a szirénázó mentőautóba, hogy lelkileg hogyan dolgozzák fel a megrázó baleseteket, haláleseteket – nincs statisztika. Ezekre a kérdésekre csak akkor kapunk választ, ha a mentősöket meghallgatjuk.

korábban írtuk

Vatány Bíborka: A nők történeteiről beszélni kell
Vatány Bíborka: A nők történeteiről beszélni kell

Vatány Bíborka a két világháború közötti Kolozsvár prostituáltjainak, cselédlányainak, bábáinak és első diplomás nőinek életútjait követi nyomon, arra keresi a választ: mennyire határozza meg egy nő sorsát az, hogy hová született?

Hirdetés