– Mit szólsz a felsoroltakhoz, főleg az utóbbi jelzőhöz? Most, hogy kisgyerekes édesapa vagy, van időd egyáltalán foglalkozni ilyesmivel?
– Nem igazán foglalkoztatott ez a kérdés, sem most, sem pedig a kislányom születése előtt. Persze azt sem állítom, hogy nem esik jól, ha ehhez hasonló pozitív visszajelzéseket hallok. A negatív vélemény is jöhet, hisz úgy gondolom, hogy egyik nincs a másik nélkül, kell az egyensúly az életben. Az egyik önbizalmat ad, a másik pedig meghúzza a gyeplőt, és önvizsgálatra késztet, ami néha nagyon hasznos tud lenni.
– Neked mitől vonzó egy nő?
– Ez egy igen nehéz kérdés. Egyesek erről a témáról regényeket írtak. Nos, én azt mondanám, hogy a szépség vonzza a tekintetet, de igazából a személyiség az, ami elvarázsol. Számomra a vonzó nő intelligens, van humora, és rendelkezik azzal a bizonyos, jó értelemben vett huncutsággal, amivel képes csábítani. A férfi vadászik, a nő csábít.
– A párod a többek között a Nőilegből is korábban már megismert színházi jelmeztervező és cipődizájner, Bocskai Gyopár. Szerinted ő mit gondol erről?
– Hát ezt tőle kellene megkérdezni... Remélem, hogy ő is hasonlóképpen gondolja. Szerintem büszke rám, úgy, ahogy én is az vagyok rá, de nemcsak a „mendemondáknak” köszönhetően, hanem azért is, amilyen férje vagyok neki, és amilyen apja vagyok a lányunknak a mindennapi életben.
– Hogyan él együtt két kreatív, sokoldalú művész? Szakmáztok otthon néha, vagy inkább mindenkinek megvan a külön kis elvonulós, alkotásra szánt ideje?
– Kata lányunk születése előtt, esténként, próbák vagy előadások után sokat szakmáztunk. Több ízben is alkalmunk volt egyazon próbafolyamatban dolgozni, én színészként, ő nyilván jelmeztervezőként, igy elkerülhetetlen volt az otthoni szakmázás. Emlékszem, sokszor meg is fogalmaztuk a hazafelé tartó úton, hogy otthon nem fogunk színházról beszélni, de valahogy mégis mindig ott kötöttünk ki.
A vágy villamosában
Viszont a lányunk születése e téren is változást hozott. Ő lett életünk főszereplője, így az esti beszélgetéseink középpontjában már ő van. Szakmázni is szoktunk néha, de lényegesen kevesebbet, mint azelőtt. Azt hiszem, ha az ember szülő lesz, hirtelen a gyerek előtti szakmai és más gondok átminősülnek, és az, ami azelőtt nagyobb problémát jelentett, most más megvilágításban nem tűnik akkorának. Ami az alkotásra szánt időt illeti, megpróbálunk odafigyelni egymásra, és amikor valamelyikünknek szüksége van egy kis egyedüllétre, elvonulásra, akkor a másikunk biztosítja ezt.
– Építészmérnöknek készültél, el is végeztél két év egyetemet Bukarestben. Honnan ez a nagy váltás, a kolozsvári színművészetire, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadára?
– Valóban, Bukarestben kezdtem az egyetemi éveimet, építészmérnök szakon. A színház viszont már azelőtt része volt az életemnek. Sepsiszentgyörgyiként középiskolás koromban rengeteget jártunk színházba, emellett a Mikes Kelemen Líceumban, ahol tanultam, Zakariás Zalán és Dávid Attila Péter bajtársaimmal, akikből szintén színész, illetve rendező lett, alapítottunk egy diákszínjátszó csapatot Padlódeszka néven. A nyílt tengeren (S. Mrozek) című előadásunk bizonyult a legsikeresebbnek, nagyon sok helyen játszottuk, és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk. Már akkor megfogalmazódott bennem a színire való felvételi, de akkor ideiglenesen lebeszéltem erről magam, és megpróbálkoztam egy „becsületesebb” szakmával. Így kerültem az építészmérnökire, ahol elég hamar kiderült, hogy számomra túlságosan kötött ez a szakma. Akkor döntöttem el, hogy próbálkozom a színivel Kolozsváron.
– Marlon Brando nyomdokain lépdeltél, amikor megformáltad a közönséges, durva, de őszintesége miatt mégis ellenálhatatlan Stanley Kowalskit, a drámairodalom egyik leghálásabb férfiszerepét két éve A vágy villamosa előadásban, Kolozsváron. Úgy tűnt, hogy jól érezted magad Stanley bőrében. Mit gondolsz, mit kedvelnek a nők az ilyen típusú pasikban?
– Fogalmam sincs, hisz tényleg egy közönséges, durva pacák. Viszont minden cselekedete, megnyilvánulása őszinte, és ahogy te is megfogalmaztad, valószínű, hogy ez teszi őt vonzóvá, ellenállhatatlanná. Az őszinteség nagy erény, ez Stanley egyetlen jó tulajdonsága, és úgy tűnik, hogy a nőknél fölül tudja írni vele a többi rosszat.
– Főiskolás korunkban Shakespeare Szentivánéji álmának Salat Lehel rendezte megzenésített változatában álltunk együtt színpadon. Te voltál Zuboly, a rocksztár, mi, a többiek elfelejtettünk belépni a szerepünkbe, amikor énekelni hallottunk a próbákon. Mikor fedezted fel, hogy megy ez neked, és nem is akárhogy?
– Az éneklés, a zene mindig is szerves része volt az életemnek. Egy adott pillanatban megfogalmazódott bennem, hogy operaénekesi pályát válasszak, de erről hamar le is mondtam, hogy miért, nem tudom, másképp alakult. Egyébként sok jó emlék fűződik az általad is említett próbafolyamathoz. Többek között akkor fedeztük fel Salat Lehellel, Saci bácsival, a tenisz iránti közös rajongásunkat, ami jelenleg az éneklés, a zenélés mellett egy másik fontos tevékenység az életemben.
– A Loose Neckties Societynak, a kolozsvári színészzenekarnak vagy a tagja, énekese, basszusgitárosa évek óta. Számtalan fellépésen, meghíváson vagytok túl színészkollégáiddal. Mit nyújt számodra ez a szerepkör?
– Feltöltődést, kikapcsolódást, örömet... De azt hiszem, nemcsak nekem, hanem az egész csapatnak. Fellépéseinken ezt az érzést próbáljuk közvetíteni, kisebb, de inkább nagyobb sikerrel. Nagyon szeretünk együtt muzsikálgatni, és szerencsére elég sok meghívást is kapunk. Voltunk már Erdély több szegletében játszani, de megfordultunk már a Sziget Fesztiválon is, ahol persze nem ismertek minket, nem tudták, hogy mi elsősorban színészek és nem zenészek vagyunk, tehát ezzel nem „úszhattuk” meg a koncertet, de végül nagyon szépen helytálltunk, és óriási buli lett belőle.
– Édesapa lettél. Mit gondolsz, hogyan passzol rád ez a főszerep?
– A legszebb, ugyanakkor a legnehezebb „főszerep”, amit eddig rám osztottak. Sok improvizációt igényel, koncentrációt, helyzetfelismerést. Én mindig a legjobb énemet próbálom nyújtani apaként, majd az idő eldönti, hogy jár-e díj ezért a szerepért, vagy sem. Remélem, hogy igen.
Fotó: Angyalosi Bea
