A hetvenes évek sokszínű volt zeneileg. Nagyon. Igaz, lecsengett már a beat-korszak, már egyáltalán nem volt polgárpukkasztás Beatlest hallgatni – még nálunk sem, miközben szárnyát bontogatta a diszkó, virultak a táncdalénekesek, és megjelent a klasszikus popzene. És ebbe a finomvegyes világba belehasított egy eltorzított gitárriff és mindenki felkapta a fejét. Van, aki örökre elköteleződött, és van, aki pfújolt (ma is van), hogy „ezek a vad rockerek”.
Megkerülhetetlen évtized
Ezek a hetvenes évekbeli vad rockerek aztán olyan alapvetéseket tettek le az asztalra (akkor még bakelit-lemez formájában), amelyeket ma már klasszikusnak tart az is, aki anno a diszkóra rázta. Mert történelmi évtized volt ez a rockzene életében. 1974-ben lett Bon Scott az AC/DC énekese, berobban a Led Zeppelin, a Deep Purple, keményen sulykolja a fejekbe a világról és hatalomról szóló véleményét a Black Sabbath, meghatározó albumokkal jelentkezik a Pink Floyd, a Queen, s a sort hosszan folytathatnánk.
A történet a lázadásról szólt, a nagy, korszakalkotó bandák zenéjükben, szövegeikben, megjelenésükkel, életformájukkal az aktuális uralkodó trendekkel mentek szembe és hódítottak meg arénányi tömegeket.
Hangos, agyat széthasító, de mégis művészi zenéjükkel léptek fel a társadalmi igazságtalanság, háborúk, egyenlőtlenségek ellen, a környezetvédelem mellett. Hangosaknak kellett lenniük, hogy figyeljenek rájuk…
Itt mifelénk (Magyarországon, Erdélyben) a rockerség valahogy végképp a hatalommal való szembenállás jelképévé vált.
Igazi lázadás
Több mint zene, ez életforma és fanatikus hozzáállást is jelent – vágja rá határozottan Varga Attila (48, Székelyudvarhely), amikor arról kérdezem, hogy mit jelent számára a rockzene. „Igazából a felnőttkori rockfanatizmus az igazi lázadás, mert egy 18 éves, azzal, hogy megnöveli vagy éppen leborotválja a haját, három tetoválást felvarrat magára, az még többé-kevésbé öntudatlan lázadás. De
amikor az ember 40–50 felé is megmarad rockfanatikusnak, és csak ezt a zenét hallgatja, beleássa magát a műfajba, fesztiválokra jár és zenegyűjteményt hoz össze magának, anyagiakat és időt fordít rá, az azért már komoly lázadás a konzervatív trendekkel, a többséggel szemben”
– mondja az egyébként földrajztanár és idegenvezető Attila (közismert becenevén Nyufi, szerk. megj.).
A rockerségnek valóban mindig is voltak jól látható jegyei. „Nekem például fiatalabb koromban nagyon hosszú hajam volt, de a természet törvényei, azaz a hajhullás miatt most már teljesen kopasz vagyok” – nevet az „ősrocker”, majd hozzáteszi: a fülbevalók, orrbavalók, tetkók nem annyira fontosak, viszont egy farmernadrág, egy bőrcucc, feliratos póló még mindig prioritás. Rockrajongói énjéről látványosan tanúskodik (legalábbis azok számára, akik bekerülnek a „szentélybe”, Attila lakásába) az üveg alatt őrzött több mint ezer koncertjegy, megvannak a karszalagok és karkötők, több mint 150 metálos pólója is van a felvarrósokkal díszített mellények és bőrdzsekik mellett – ezek mind-mind ereklyéknek számítanak. De ott vannak még az autogramok, a közös fényképek a rockzene magyar- és nemzetközi szinten is ismert nagyjaival, a könyvek, lemezek is. Apropó, beszélgetőtársunk legalább húsz nemzetközi szinten ismert fesztiválon vett már részt, Csehországtól Hollandiáig, és ehhez adódnak a hazai és anyaországi események.
Hogyan kezdődött?
Akkoriban, amikor nem volt még kazettofon sem (90-ben, a kicsengetésére kapta az elsőt), rádióban hallgatta a rockzenét, a nyolcvanas évek közepétől például a Szabad Európa rádiót. A gyűjtőszenvedély és a koncertek aztán 1990 után kaptak úgymond zöld utat.
Attila nagy kedvencei még mindig a 80-as és másodsorban a 70-es évek zenéje és bandái, akik szerinte még mindig jobbak, mint az ifjú titánok
Nők és rockzene – dobunk fel egy másik végszót Attilának.
„Ultraliberális vagyok, és azt gondolom, hogy a nők teljesen egyenjogúak ezen a téren is a férfiakkal. Nézd, már Janis Joplin óta jelen vannak, és egészen a csúcson is, nem?” – kérdi, majd elismeri, hogy ezzel együtt a rockzene, ugyanúgy, mint a motorozás, eléggé maszkulin műfaj, de úgy véli, hogy aki nagyon akar és nagyon tehetséges, persze szerencséje is van, az világsztár is lehet nőként is ebben a műfajban (felbukkan közben a már legendás Doro Pesch, vagy a Nightwish korábbi énekesnője, Tarja Turunen is). „Minden ál-polkorrektség nélkül kimondható, hogy a nőellenesség vagy a rasszizmus közel sem nyilvánul meg annyira a rockzenében, mint ahogy egy kívülálló elképzeli.”
Hol tart ma a rockzene a hetvenes évekhez képest?
„Egy rövid példával éljek: nemrég fejeztem be a leltározást a kb. 360 bakelitlemezem között. Készítettem egy statisztikát, hogy a nyolcvanas éveken kívül a legtöbb lemezem a hetvenes évekből van. Azóta a rockzene alakult, fejlődött, de nem mondom azt, hogy kedvemre való irányba. Nekem a nagy kedvenceim még mindig a 80-as és másodsorban a 70-es évek zenéje és bandái. Nézd, a tavalyi év legnagyobb koncertje, amit láttam, a Deep Purple volt, amely a hetvenes évek egyik legnagyobb neve. A nagy öregek még mindig itt vannak velünk. Szerintem még mindig jobbak, mint az azóta feltűnt ifjú titánok, és fel kell néznünk rájuk.”
Elvistől Ossiánig
Rancz Dezső legkedvesebb rocker tárgya a mellénye és a motorja. A Flagellum Dei MC (motorosklub) elnöke, akit Kézdivásárhelyen mindenki csak Szityuként ismer, az újabb zenéket kedveli, de már suhanckorában elragadta ez az életforma, minden egy lejátszóval és egy Elvis-kazettával kezdődött. „1985–86-ban a szüleimnek sikerült összekaparni annyi pénzt, hogy vegyenek egy hetvenes évek elején gyártott lejátszót. Marosvásárhelyre kellett menni érte, ötezer lejbe került, de kilenc kazettát is adtak vele, köztük egy Elvist. Én ezzel indítottam.
Rancz Dezső vallja, a rockerek is könnyeznek
Aztán a forradalom tájékán már lehetett behozni más kazettákat, Pokolgépet, Ossiant, Lordot. Engem azóta húz ez a világ, és ami a legjobb, hogy a gyerekeim is gördülnek az árral” – meséli Szityu.
A rockerek könnyeznek
Sajátos védjegyei vannak a rockerségnek, ebben Szityuval is egyetértünk, de nem a hosszú haj-fekete öltözék-kitetovált testre gondol egyikünk sem, sokkal inkább a falkaszellemre és a rockzene iránti szeretetre. „A rockzenében rejlik az igazi emberi értékek megfogalmazása. Számomra nem Petőfi, hanem Paksi Endre, az Ossian frontembere a nemzet költője. Mi a füleinken keresztül olvasunk, innen kapunk egy csomó impulzust, ez csiszolja a mi lelkünket” – állítja határozottan. És hogy a rockerek kemények? Ez tévhit, ezt is Dezsőtől tudjuk.
„Az, hogy rocker vagyok, jobb emberré tett, ezt szívvel és tudatosan vallom. Egy érzőbb lénnyé, karakánabbá, harcosabbá.
Nálunk a keménység a karakánságban nyilvánul meg, és persze, ha kell, akkor füstöl minden. De ugyanakkor árvaházakon, beteg gyerekeken segítünk. Elmondok egy titkot: ha bemész egy terembe, amely tele van marcona, kemény motorosokkal, akik napszemüvegben vannak, miközben ezek az árva gyerekek az ölükben ülnek, az nem azért van, hogy szigorúbbnak tűnjenek. Könny van a szemükben. Az az érzés, amit egy hálás gyerek tud adni, semmihez nem fogható. Állat kell legyél, hogy a szemed ne fényesedjen.”
Szemét alakok?
A rockerség egy összefogó erő, amely sosem az agresszivitásról szól – ebben is megerősít Szityu. „Az összetartozás jeleként, mi, rockerek, akik egy klubhoz tartozunk, általában magunkon hordjuk a klubunk védjegyeit, a mi esetünkben a bőrmellényt. Ezt motoron mindig hordjuk, tulajdonképpen sokunk csak akkor nem veszi fel, ha például a munkakörülmények nem engedik meg” – mondja.
Rancz Dezső és az általa vezetett Flagellum Dei motorosklub minden évben megszervezi a Csillagösvény motoros fesztivált, és a klub oroszlánrészt vállal a szentegyházi motorostalálkozó megszervezésében is. Amikor azt kérdezem Dezsőtől, hogy mit adnak számukra ezek a fesztiválok, azt mondja: segítségnyújtás és lehetőség igazi, jó barátokkal találkozni.
„A többség szemét alakoknak tart minket, én vállalom is a szemétségünket. De a szemetet összefújja a szél és össze is tartozik, erről ez a véleményem.”
Női vonal
Bancsi Ágnes is egyértelműen amellett teszi le voksát, hogy a rock örök. „Más stílusban is felsorolhatunk rengeteg dalt, amit a mai napig szívesen meghallgatunk, viszont a rock az a műfaj, amelynél sokkal inkább elmondható, hogy nem unjuk meg – 30 év múlva sem. Határozottan nem az a műfaj, amely maximum egy évig topon van, és utána feledésbe merül” – magyarázza lelkesen a fesztiválokra, koncertekre járó fiatal marosvásárhelyi nő, aki jelenleg Székelyudvarhelyen él, és „civilben” személyi asszisztensként dolgozik. Emellett számára is különleges a köréje fonódó életmód, ami sokkal többször hozza össze barátokkal, mint bármi más…
„Lehet, hogy anno férfiasabb volt, de mára már nem az, és leginkább azért látni több férfi rockert a koncerteken, mert akinek családja van, ott inkább a nő ül otthon a gyerekekkel. Bár már ez is változóban van: nekem több családos barátnőm, ismerősöm van, akik megosztják a feladatokat és az élvezetet is”
– jegyezte meg Ágnes.
Lázadás, elkötelezettség, összetartozás, elmélyülés valami olyasmiben, ami már bizonyította, hogy „időtálló”, nem felületes, mulandó divat. Az ősrockerek között egyetemi tanár, igazgató, pszichológus, színész és orvos meg minden egyéb is van. Talán ma már – főleg a felnőttek esetében – a minőségi szórakozás egyik útja ez...
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
