A legtöbben valószínűleg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes táncosaként vagy az Ezer Székely Leány Napja és az Erdélyi Prímások Találkozójának résztvevőjeként ismerik András Orsolyát, de vajon egyértelmű volt-e, hogy a népzenével foglalkozó szülők után ő is ezen a pályán találja meg a helyét? Nem feltétlenül. Kamaszkori bizonytalanságról és családi életről egyaránt őszintén beszélgettünk a fiatal zenésszel és népdalénekessel.
– Szüleid a te születéseddel egy időben nyertek felvételt a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskolára, ezért egészen kicsi korodtól kezdve néhány éven keresztül a nagyszüleid neveltek.
– Hathetes koromban kerültem a dési nagyszüleimhez. A szüleim a rendszerváltást követően felvételiztek a budapesti főiskolára, édesanyám ekkor már várandós volt velem. Amikor kiderült, hogy sikerült bejutniuk a főiskolára, akkor meg kellett oldaniuk, hogy engem is biztonságban tudjanak, és anyukám is továbbtanulhasson. Nagytatám jó hangú ember volt, sok mondókát, verset, éneket, gyermekjátékot tanított nekem, sokat mókáztunk és énekeltünk együtt. Amikor már nagyobb voltam, rá is csodálkoztam arra, hogy könyvelőként dolgozott. Nagymamám kórházi ápoló volt. Minden finomságot elkészített otthon, amit csak ki tudtunk találni. Körül voltam véve gondoskodó, oltalmazó kezekkel, mellette pedig folyamatosan tanultam a mondókákat, népmeséket, fejlődött a szókincsem, a zenei érzékem.
Elválaszthatatlanok: Orsolya és az ütőgardon /fotó: Perger László
– Ha önvizsgálatot tartasz, nem érzed a hiányát annak, hogy gyermekéveid első jelentős részében a szüleid távol voltak tőled?
– Nem éltem meg hiányként, problémaként. Talán még szerencsés is voltam abból a szempontból, hogy – tudjuk – a nagyszülők több türelemmel, becézgetéssel, ugyanakkor a korukból fakadóan nyugodt bölcsességgel fordulnak az unokájuk felé. Általuk sok időt tölthettem falun is, a gazdaságok körül, az istállókban és a földeken, természetközelben.
– Ötéves voltál, amikor Csíkszeredába költöztetek, innentől pedig folyamatosan a népzene és a néptánc határozta meg a szüleid életét. Téged gyermekként mennyire vontak be?
– Normális, átlagos gyermekkorom volt, sok minden érdekelt. A csillagok, az űrhajózás, aztán volt egy időszak, amikor az állatok világa vonzott nagyon, és állatorvos akartam lenni, majd Egyiptom, a piramisok, fáraók világa foglalta le a fantáziámat. A szüleim hagyták, hogy azzal foglalkozzam, ami éppen vonz, soha nem befolyásoltak, nem erőltették rám az ízlésüket. Otthon például klasszikus zenét és könnyűzenét hallgattunk. Természetesen a mindennapoknak önkéntelenül is része volt a népzene és tánc, hiszen gyakran láttam-hallottam munka közben a szüleimet – sokáig egyke voltam, és szerettem a felnőttek között lenni. A táncra soha nem tanítottak, viszont a néptánctáborokban, ahol apuék oktattak, én is ott voltam, és önkéntelenül is rám ragadt ez a tudás. A felnőttek közt csetlettem-botlottam egész nap, és akaratlanul is rögzültek bennem a tőlük látott lépések, figurák. Hasonlóan észrevétlenül tanultam meg a népdalokat is.
– Akkor nem volt egyértelmű, hogy népzenei pályán indulsz el?
– Egészen sokáig nem.
– Ennek ellenére a középiskolás éveid után a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes tagja lettél.
– Igen, bár ez sem volt egyértelmű döntés, aztán nagyon megkedveltem, és nehezen engedtem el. Nagyon szerettem tagja lenni a közösségnek, először csak mint bedolgozó zenész, énekes, de még akkor sem voltam biztos, hogy véglegesen a népzenei pályával akarok foglalkozni. Így a csíkszeredai Sapientia egyetemre jártam kommunikáció szakra, és elvégeztem a hároméves alapoktatást, de a szakdolgozatomat még nem védtem meg. Ezt követően felvételiztem és lettem a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes hivatásos táncosa, és magával ragadott az ezzel járó életforma, a próbák, buszozások, vidéki kiszállások, előadások, turnézások hangulata. Folyamatosan mozgásban voltunk, szerettem ezt. Egy idő után Füleki Zoltán, az együttes volt gazdasági igazgatója győzött meg arról, hogy ennek a pályának akkor van értelme, ha diplomát szerzek a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén, az ott megszerzett tudást pedig hazahozom, és itthon kamatoztatom. Második próbálkozás után nyertem felvételt az egyetemre, első erdélyi hallgatóként, jelenleg népi ének és népzeneelmélet szakon vagyok utolsó éves hallgató. Sok év telt el azóta, hogy eljöttem Csíkszeredából, és egyelőre bizonytalan vagyok a jövőt illetően. Sok feladatom van Budapesten, de vágyom Székelyföld után is.
Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója, Nagyvárad /fotó: Barabási Attila-Csaba
– A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatójaként hasznát veszed annak a zsigeri népzenei tudásnak, amit a tánctáborokban kislányként szívtál magadba?
– Igen és mégsem. Az öregektől, hagyományőrző zenészektől hallott dallamok, énekek után nagyon nehezen tudtam elsajátítani azt az aprólékos, megfigyelésen alapuló oktatási és tanulási formát, ahogyan az egyetemen tanítják a népdalokat. Hangfelvételek után, pontosan meghatározott ritmus és hangjegyek szerint megtanulni egy népdalt nem olyan, mint az öreg nénik mellett ülve a tánctáborban. Az ének mögötti emberi érzést a személyes találkozás hozza, adja meg. Sokszor merítkezem a mesterekkel töltött élményekből, melyeket a szüleimnek és a Hargita Együttesnek köszönhetek. A Népzene Tanszék is arra biztatja hallgatóit, hogy fontos a személyes találkozás, ez is az oka annak, hogy évről évre jelen van diákjaival a csíkszeredai Erdélyi Prímások Találkozóján. A népzene és -tánc a közösség mindennapi létéből fakad, rengeteg történet, indulat, érzés van benne, az pedig, hogy ezeket csoportosan gyakoroljuk, felemelő érzés. A felcsíki néptáncban és népzenében például tetten érhető az itt élő emberek kitartása, konoksága, az erő, amivel megküzdenek a mindennapi ügyes-bajos dolgaikkal, a tánc váltásaiban ugyanakkor ott bujkál a játékosság, a furfang vagy a férfi-nő közötti incselkedés.
– Milyen ma a népzene és a néptánc megítélése?
– Örömmel látom, hogy újra divat táncházba járni, a népi kultúrából ihletődött mintákat viselni blúzon, táskán, szoknyán. Presztízs valamelyik tánccsoportnak a tagja lenni, bálokat szervezni. Egyre többen csatlakoznak a vidéki csoportokhoz is. Vannak olyan ismerőseim, akik idősebb korukra megenyhültek a népzene és -tánc iránt, pedig korábban teljesen elutasítóak voltak, mert számukra ciki volt néptáncolni. Egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek a népi kultúrát közvetítő rendezvények, mint például a székely népviselet napja és az Ezer Székely Leány Napja, egyre több a tánctábor, a gyermekfoglalkozás, ami a népi játékokra, népzenére épít. Ez mind-mind azt jelenti, hogy él a népzene, a néptánc, van igény rá és az ezzel foglalkozó intézményekre egyaránt.
Férjével, Mihó Attilával, az Erdélyi Prímások Találkozóján, Csíkszeredában
– Férjed a Mihó Attila és barátai nevű zenekar vezetője. Mindketten állandó résztvevői vagytok a budapesti népzenei rendezvényeknek.
– Igen, folyamatosan úton vagyunk, rendezvényeken, táncházakban zenélünk, fiatalokkal foglalkozunk. Igényeljük is azt, hogy benne legyünk a budapesti zenei kultúra körforgásában. Ezt azonban magunk mögött tudnánk hagyni, a férjem is jönne velem Székelyföldre, ha itthon is lenne olyan lehetőség, amit megragadhatnánk, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem ebbe az irányba alakul az életünk. Ez nem azt jelenti, hogy lemondok az itthoni tevékenységemről, hiszen idén is besegítettem az Erdélyi Prímások Találkozójának és más rendezvényeinek szervezésébe, jelenleg is zenei rendezői vagyunk az együttes készülő előadásának, és már tervezzük az intézménnyel való további közös munkánkat is. A férjemmel jelen vagyunk és részt veszünk a Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozókon és az Ezer Székely Leány Napján is, illetve próbálunk kapcsolatrendszert kialakítani a vidéki néptánccsoportokkal is.
– A munkán kívül mi fér bele az életedbe?
– Ha már említettük a nagyszüleimet, azt is nekik köszönhetem – mindkét ágról –, hogy most felnőttként nagyon szeretek főzni, ízletes, helyi, jó alapanyagokból ételt készíteni. Fontosnak tartom, hogy mi kerül a családi asztalunkra, és igyekszem minél több mindent otthon elkészíteni, valamint eltenni télire. És természetesen fontosak a családdal együtt töltött pillanatok és azok is, amikor éppen nem kell semmit sem csinálni, szervezni, odafigyelni, jelen lenni. Kell a csend, az elvonulás, elmélkedés.
Kiemelt kép: Dusa Gábor
