Anyák lapja

{hirdetes}

„Takáts Zsófia 2014. június 5-én született Aradon.” - kezdi a tényekkel Takáts Ágnes kolléganőnk. „Hét hónapos pocaklakó volt, amikor egy határozott rúgással kiválasztotta a nevét: bár négy lánynév volt a tarsolyunkban, a Zsófi hallatán hatalmas bulit produkált odabent. Újszülött korától két dolog hozza ki a sodrából: ha éhes, és nem ehet azonnal, vagy ha álmos, és nem alhat azonnal. Mai napig úgy érzem, hogy a világ legszerencsésebb anyukája vagyok, hiszen annyira értelmes kislány, hogy pici kora ellenére szinte felnőttként lehet vele kommunikálni – legtöbbször. Zsófi nagy dumás, valamikor 20 hónapos kora körül kezdett beszélni, egyik napról a másikra: nem a szívet melengető „apa” vagy „anya” volt az első szava, a legelső, amit tisztán és céltudatosan mondott, az a „hoppá” volt, mikor kiöntötte a kukoricapelyhet a szőnyegre... Csodás vele az élet, mindennap valami újat produkál, egyre többet beszél, imádja a könyveket, folyóiratokat, a zenét. Óriási humorérzéke van, még a legbizarrabb dolgokat, például a minden szülő rémálmának számító, porszívós orrszívót is képes elfogadni, ha kellő humorral „tálaljuk” neki. Imádja az állatokat, a virágokat, a bokrokat és fákat, mindent meg akar ölelni, puszilni. Mindenkinek integet és küldi a puszit a dundi kis kezecskéjével. Hogy engem miben változtatott meg? Nyilván sokkal felelősségteljesebb lettem, sokkal óvatosabb, elővigyázatosabb, de alapjában véve maradtam a régi. Annyi különbséggel talán, hogy táskákat kaptam tőle a szemem alá, meg néhány plusz kilót, de büszkén viselem!

A rózsaszín felhőre szükség van

Vackor-Marci, azaz Máthé Marcell még meg sem született, de már havonta olvashattunk róla Barabás Blanka több hónapon át tartó kismamanaplójában, a Vackor-sorozatban. „Marci az első - úgy is mint fiúgyermek a családban, úgy is mint unoka, és megtisztelő, hogy akképpen is, mint a Nőileg babanaplójának főhőse. Nekünk, szülőknek meg pláne őa kezdet és a vég, mindennek a mozgatója, amiatt is, hogy ő a legkisebb csemete. Aligha tudnám megmagyarázni neki, világrajövetele után másfél évvel, hogy elsőként apa megy a fürdőbe reggelente, mert várja a munka, Vackornak mindennél sürgősebb a kézmosás, aztán reggel, délben és este első a zene, bármilyen kütyüből jöjjön is. Illetve bárhová mennénk autóval, első és utolsó a kormánykerék, minek gyakori következménye, hogy kiborul a bili. Vagyis szó szerint a bili nem, olyanunk nincs. De sokszor borul a papírforma. Már benne nyakig a gyermeknevelésben, egyik olvasóm kérdi, no, eloszlott-e a rózsaszín felhő? Csak mosolyogtam, pedig mondanom kellett volna, hogy szükség van a kezdeti rózsaszín felhőre, akkor lenne baj, ha nem olyannak látnánk. Ugyanakkor csodálkozom, hogy miért nem szóltatok, hogy gyermeket nevelni nem  könnyű műfaj. Persze ettől még a színe rózsaszín. Azóta is gyakran elámulok, hogy ez a kicsi ember mekkora csoda, és alig hiszem, hogy mindez velünk történik. Visszatérve a boruló bilire: semmi sincs kőbe vésve, az állandó változás és (ki)borulás alapértelmezett, meg szokás kérdése, írjanak bármit a nagykönyvek, okos szakértők. Amúgy is mindent rózsaszín felhőn keresztül néz egy kezdő anyuka. Szóval, éljenek a fiúk, és virágozzanak a lányok!”   

Küzdeni, bízni, kitartani és szeretni tanít Marci

„Marci-fiú - így hívjuk mi Csatlos Mártont magunk között, s még ezeregyféleképpen: Marci-kutyus, Manó, Kicsi bogár, Kukac, Maci-Marci és folytathatnám hosszasan e sort” - csacsogja a mi Csatlos Tündikénk. „Egy hónap múlva lesz egyéves Marci, aki egy hős. Talán ez lehetne a legfontosabb tulajdonsága. Hős, mert szembeszáll az elé gördített akadályokkal, és átküzdi magát rajtuk. Erre tanított meg minket is ezalatt az egy év alatt: küzdeni, bízni, kitartani és szeretni. „Épp ilyen kisfiúra vártunk” – mondtam egyszer a páromnak, és tényleg, olyan, ahogy elképzeltük. Marci egyébként egy csodaszép, meleg júniusi vasárnapon jött világra, miután megnéztük a retróautó- kiállítást a Ligetben, és mókásan, vajúdás közepette még gyümölcslevet iszogattunk a barátokkal egy nyári teraszon. Egy csoda volt – de ezt nem kell mondanom az anyukáknak, hiszen minden baba születése egy csoda. Marci legjobb barátja Pocak, aki egy csücsökmanó, és mindenhová elkíséri őt. Ő tartja a cumikáját is, ha Marci nem bírja már, vele alszik, és vele sétál. Sípoló labdi és nyivákoló kutyus a kedvenc játéka, és imádja azt is, ha a levegőben dobálom. S mivel is zárhatnám a sort, mint azzal a kedves megjegyzéssel, amit a gyógytornászunk mondott minap, aki egy hétig nem látta a fiunkat: „Jaj, el is felejtettem, hogy Marci ilyen jópofa és vicces.” Hát ilyen a mi kis Marci-fiunk!”

A leggyönyörűbb, legfájdalmasabb és legfelemelőbb kapcsolat

„Mindennap kicsivel jobban szeretem, bár sokszor már azt hinném, jobban nem is lehet” - meséli kisfiáról Kovács Eszter. „Nem volt ez ennyire természetes az első perctől: Jakab Avar úgy csöppent az életünkbe tavaly december elején, hogy jóformán nem is volt időnk megbarátkozni a gondolattal, hogy szülők leszünk. Pici volt, tojásfejével, hosszú ujjaival, bumfordi orrával és pihe-puha hajával maga a tökély. Ez a majdnem háromkilónyi, félméternyi élet teljesen kiforgatott önmagamból: hihetetlen büszkeséggel töltött el, megrémített a rám zúduló felelősség, a túláradó csodálat és szeretet. Aztán jöttek a hétköznapok, igyekeztünk megismerni és megszokni egymást. Mi, a család. Nehezen találtam rá magamban az anyára, akit ő viszont első perctől felismert. Gyakran álltam a tükör előtt, karomban a fiammal. Néztem, hogy áll nekem a gyermek… Felfoghatatlan, hogy most már örökre az enyém, a miénk. Hétről hétre megéltük a szakkönyvekben, kismamablogokon olvasottakat: hogy az első napokban könny nélkül sírt, és vaksin kémlelte a világot, majd ahogyan felismerte, reagált az apjának, anyjának a hangjára. Amikor kezdett folyni a nyála, és megszerette a fürdést. Amikor fájt a hasa, és éjjel ordított, először kóstolt mást az anyatej mellett. Amikor felfedezte egyik kis kezét, majd hogy ebből és a kis lábból is kettő van. Amikor lepisilt, lekakilt, és amikor beteg volt. Vagy amikor először rám mosolygott, és majd két hónap után éreztem: több vagyok, mint puszta tejcsárda. Majdnem fél év telt el, amióta megszületett Bogyóka, és most már biztosan tudom: ez lesz életem legnehezebb, leggyönyörűbb, legfájdalmasabb és legfelemelőbb kapcsolata. És hogy huszonnyolc év után idén először az én napom is május első vasárnapja.”

Bagolyanyává váltam

„Azt szokták mondani, hogy várandósan főként klasszikus zenét érdemes hallgatni, mert az nyugtatóan hat a magzatra, és minél többet pihenjen a kismama, lehetőleg vízszintes pozícióban…”- sorolja Trella-Várhelyi Gyopi, mi az, amiből kilenc hónap alatt nem sikerült jelesre vizsgáznia, kisfia, Trella-Várhelyi Csanád várása közben. „Szerencsére nem koppintott emiatt a fejemre az élet. S boldog vagyok, hogy a gyerekdalok és mondókák, kakis pelusok és tejbegríz mellett felnőttes témákkal is foglalkozhatom: cikket írhatok nemcsak a Lurkó rovatba (bár az az egyik kedvencem), interjút készíthetek orvosokkal, beszélgethetek színészek ruhatáráról és politikusfeleségek lakásába látogathatok el. Így, és ezért csöppentem a Nőileg csapatába is. Szükségét éreztem annak, hogy néhány évi babázás mellett újra kitekinthessek a nagyvilágba, s rámragadjon valamia művészetekből, okuljak az egészségügy terén, betekintést nyerjek más családok életébe, felnőttekkel is beszélgessek, és megosszam az élményeket másokkal. Alig pár hónapos lehetett a kisebbik lányom, amikor nekifogtam írni a magazinba. Hónapról hónapra újabb és újabbkihívások elé néztem: izgalmas interjúalanyok, tabutémák, kedves arcok, akiknek legfeljebb a hangját vagy játékát ismertem. Kisgyerekek mellett az interjúkészítés és – lejegyzés konkrét időintervallumokhoz volt kötve. Alvásidőben vagy két etetés között elszaladtam az alannyal beszélgetni, a cikkírásnak viszont mindig este fogtam neki. A gyerekek fektetése után tudtam minden pluszt kikapcsolni, és csak pötyögni, hangfelvételt hallgatni és pötyögni. Azon sem csodálkoznék, ha a kisfiam altatódala a billentyűk ritmusos koppanása lenne. Várandósan picit bűntudatom volt, hogy nem pihenek eleget, és az éjszakákat nem mindig alvással töltöm. „Ilyen anyával nem könnyű, s mégcsak napvilágot sem láttam”gondolhatta magában, miközben rúgkapált a hasamban. Mindenképp nagyon hálás vagyok neki és a lányoknak is. Gyerkőceink igazi csapatjátékosok: a lányaink, mert aludtak éjszaka és hagytak írni (vagy csendben átsomfordáltak apa mellé), a fiunk, mert igazi úriemberként bírja nyja pörgő bagolyéletét.”

Korábban soha nem érzett szeretetet hozott Flóra

„Ez év március végétől új időszámítás kezdődött nálunk: Flóra születésével izgalmas, új kalanddá vált életünk, amely az ismerkedésről, összeszokásról és a korábban soha nem érzett szeretetről szól” - mondja Zörgő Noémi, a legfiatalabb Nőileg-baba, Jakab Flóra édesanyja. „Bár még alig néhány hetes, mindennap meglep: többet nézelődik, mint korábban, mosolyog, nem sír fürdés közben, vagy egész jól elvan a hintában. Csodálatos érzés, amikor a mellkasomon elalszik, amikor jóllakottan elengedi magát a karjaimban, amikor – bár még nem tudatosan – rám néz, vagy amikor az édesapjával, szerelmes pillantásokkal kísérve, beszélgetnek. Mindez feledteti a nehezebb éjszakákat, és varázsával betölti a mindennapokat. Így lesz számomra az idei május első vasárnapja varázslatosabb, mint valaha.”

A Nőieleges baby-boomnak azonban közel sincsen vége: a cikk nyomtatott változatának megjelenése óta még három szerkesztőségi babánk született, továbbiakat is várunk. Az újabb gólyahírekig olvasóinknak jó babázást kívánunk, s akiknek (még) nincsen babája, szívből dedikáljuk az Anima Sound System régi slágerét, a „Csinálj sok-sok gyermeket!”