Tisztelik egész Székelyföldön, nem csak a szilvapálinkájáról híres Oroszhegyen. Bálint Elemér Imre több mint két évtizede vezeti a neves községet. Rég ismerjük, és igen, elfogultak vagyunk. Szerintünk a legjobban fényképező polgármester, és a legjobb fotós, aki községvezető.
A Hargita megyei Oroszhegy község neve egybeforrt a szilvapálinkával, a legtöbben hallottak róla nemcsak az országban, de Kárpát-medence-szerte is. A hét településből álló község polgármestere igazi székely, nemcsak nyelv-, de észjárásában is. Szenvedélye a fotózás: közösségi oldalán művészi, magas színvonalú fotóival mutatja be az Oroszhegyhez tartozó Székelyszentkirály, Szenttamás, Fancsal, Tibód, Ülke és Üknyéd lakóinak életét, a helyi hétköznapok, a népi hagyományok vagy akár az évszakok szépségeit. Bálint Elemér Imre – szerintünk – sok tekintetben különbözik a többi önkormányzati vezetőtől, igénye van a szépre és a jóra, s a bennünket körülvevő szépségeket szeretné másoknak is megmutatni.
– 1996-tól kezdődően, 34 éves kora óta megszakítás nélkül polgármester. Mi késztette arra, hogy elinduljon?
– Brassóban végeztem gépészmérnöki szakon, az alapképzettségem öntőmérnök, kohász. Akármilyen furcsán hangzik, lehet szeretni ezt a szakmát. Egyetem után Gyergyószentmiklósra helyeztek ki, öt évet dolgoztam ott, aztán a 90-es évek elején – mint sokan mások, kalandvágyból, és mert új volt a szabadság – én is elmentem, másfél évig dolgoztam Magyarországon, a Csepel Művek autógyárában. Szerettem, szakmailag rengeteget tanultam, de aztán meghalt édesapám, a családunk gyarapodott, ami már két nyomós ok volt arra, hogy hazajöjjek, a harmadik, legnyomósabb érv pedig az volt, hogy az asszony nem akart kijönni. Így matematikát kezdtem tanítani Oroszhegyen. Egy tanító otthon, a falujában nem kerülheti el, hogy a közéletbe belekeveredjen, így ’91-től ’96-ig érett bennem ez a dolog, hogy lehet, alkalmas lennék rá, mert az emberekkel szót tudok érteni, akármilyen nehéz is.
– Gyakran nehéz szót érteni az emberekkel?
– Főleg a politikában. Mert a politika olyan, hogy locsogás van a felszínen, de a dolgok valahol a mélyben vannak elrejtve. S ahhoz, hogy az ember hiteles legyen a locsogásban, kell ismerje a mélységeit. Rendkívül fontos, hogy az emberekhez közel kell lenni, és úgy éreztem, nekem van ilyen hajlamom. ’96-ban megpályáztam, és azóta nem tudok szabadulni. Ez olyan, mint más egyéb is: az ember megszereti, csinálja. Ha valaki elhivatott, teljesen mindegy, milyen szakma iránt, azt csak tökéletesen szabad csinálni.
– Két gyermeke van, Csongor és Pálma. Ők mivel foglalkoznak?
– 1985-ben született a legényke, a leányom pedig ’92-ben. Csongor nyolc éve végzett az egyetemmel, építőmérnök, Oroszhegyen él, létrehozott egy céget, a legkisebb nyaralóktól a legnagyobb üzemekig mindent terveznek. A lányom Prágában tanult két évet, Erasmus-ösztöndíjjal, most tájépítészet mesterire jár Budapesten, urbanisztikát is szeretne még tanulni. De vannak már elképzelései, hogy mihez kezdjen majd itthon.
– Sok évvel ezelőtt, az első Oroszhegyi Szilvanapok egyikén az egyik kollégám megkérdezte a polgármester úrtól, hogy mi történt a lábával, elfocizta? Azóta tudjuk: levágták. Elmeséli, mi történt?
– Nem szívesen. Egy orvosi műhiba. Volt egy érfeltárásom, festés, az azzal jár, hogy kontrasztanyagot fecskendeznek a vérbe, amivel a vérkeringést átvilágítják. Szívkoszorú-problémáim voltak, és megfertőztek. Pech. Azt mondták, az első világháborúban volt gyakori az ilyen fajta vérfertőzés, amikor a sebek a sárral összekeveredtek. Ez 2004-ben volt. Amputálták a lábam combközéptől. Így ezzel élek együtt. Összeszoktunk. Amikor régi ismerősökkel találkozunk, nem tudják, és rákérdeznek, télen azt mondom, hogy elsíztem, mert annak van szezonja, nyáron kitalálok valami egyebet. (nevet)
– Szenvedélyesen fotóz – mióta is?
– Gyermekkoromban, voltam vagy hat-hetedikes, akkor szoktak bérmálkozni a gyermekek, kaptam egy Smenát, s azzal kezdtem. Aztán így öregségemre előjött megint. A gép mindig nálam van. Most is. És amikor a szemem megfog egy témát, akkor előveszem. Mindent, portrétól a természetfotóig. Mindenképpen bennem van a szép s a jó iránti érdeklődés, örökké bennem volt. Nekem ez belső késztetésem, hogy ha észreveszem a jót s a szépet, akkor ráveszek másokat is arra, hogy azt meglássák. A szép s a jó mindenkiben benne van, csak van, aki elfelejti, van, aki keresi, van, aki közömbös, s van, aki megéli.
– Nagyon jó verseket, verssorokat is társít gyakran a képei mellé, amiket a Facebook-on közzétesz. Mi van előbb: a kép vagy a vers?
– A kép kívánja a verset. Képekben gondolkodom, a képi látásmódom minden tevékenységemben segít. Nálam a kép, a fénykép s a vers kommunikációs eszköz. Hogyha van húsz ember, vagy tíz, akiben valamiféle indulatot gerjesztek a képekkel, akkor már én nyertem.
– Sokszor hallani: a politika mocskos dolog. Ön szerint meg lehet őrizni a tisztaságot a politikában is?
Visszakanyarodom oda, ahol kezdtem: a politika rendkívül felszínes dolog. Ami a felszín alatt van, mélyen, azt a politikus sokszor teljesen másképp mondja el. Belül érzi, hogy nem az van, de az a kényszere, hogy azt mondja, amit a párt diktál neki. Talán azért tűnök ki a politikusok közül, mert én nem tudok mély tartalom nélkül fecsegni, nálam együtt jár a kettő. Én nem vallom magamról, hogy politikus vagyok. Azt vallom – és nemegyszer meg is szidtak érte –, hogy a közigazgatást, amennyire csak lehet, el kell különíteni a politikától. A közigazgatás egy szakma. A politikát csak mint eszközt kell használni, egy eszközt a sok közül. Mert nem jó, ha rátelepszik a politika a közigazgatásra.
– Az oroszhegyi szilvapálinkával mi a helyzet?
– Az oroszhegyi pálinkának megvan a védjegye. Ezt még nem mondtam el senkinek, nem használjuk, de ott van a fiókban.
– Úgy tudtam, Magyarország levédte a pálinka megnevezést, máshol nem használhatják.
– Jól tudja. Csakhogy volt egy kiskapunk. Magyarország 5-6 régiónak kiadta a használati jogot, volt rá precedens, leültünk egy asztalhoz: a védjegyhivatal elnök-vezérigazgatója, én és még három okos ember, és megtárgyaltuk, hogy ezt lehet így, csak hat hónapig ne támadja meg senki. És mivel ezt csendben csináltuk, nem támadta meg senki. Ezt a védjegyet akkor lehet majd használni, amikor a piacon lesz. Piacon pedig akkor lesz, amikor piackényszert kap. Jelenleg nincs olyan helyzetben. Oroszhegyi pálinkából kevés van. Ez valamikor valakinek jó üzlet lesz, nekem nem, ebbe nem mászom bele. Köré kell építeni majd egy brandet, szerintem meglesz, de ha áfásodik, az 50 lejes pálinkából 100 lejes pálinka lesz. Ha majd jön egy vállalkozó, aki lát ebben üzletet, akkor nem kétliteres flakonnal kell árulni, hanem decinként csomagolva, repülőtereken, mondjuk, és akkor el lehet adni 600 lejért literét. De én azt mondom, hogy ez még olyan öt év.
– Egymás után hurcolta meg a DNA az erdélyi magyar elöljárókat, lassan szinte mindenki fél a közösségi szerepvállalástól. Nem tart attól, hogy önt is ellehetetlenítik, meghurcolják?
– Minden munkával jár egy rizikó. De szerintem nem emiatt nem vállalnak közéleti szerepet a legtöbben, hanem amiatt, hogy a politika erőst-erőst össze van keverve a közigazgatással. S a politikum megítélése, például városi, értelmiségi körökben, nagyon rossz. Az a baj, hogy emiatt kivonulnak a közéletből is. Én a saját munkám egyik legfontosabb pillérének tartom a közösségépítést. Megmaradt itt ez a kicsi nép, össze kellene hozni különféle módszerekkel. Sok eszköz van rá, csak legyen olyan, akinek van affinitása erre. Oroszhegyen – az egyházzal és közbirtokosságokkal együtt – 32 civilszervezet, érdekcsoport, szerveződés van.
Könnyebb úgy közigazgatni, ha ezek az érdekcsoportok megvannak, mert nem kell hetven emberrel kommunikálj, csak megszólítod a vezetőjüket. Ha velük leülünk, akkor tudom, hogy az egész faluval beszélek. A lényeg az, hogy ezek az entitások minél messzebb kerüljenek a politikától. A társadalmat meg lehet szervezni, csak minél jobban ki kell zárni az elvtelen politikai vitát.
– Fenyegeti a kiöregedés a községet, vagy élő székely közösségnek látja Oroszhegyet ötven év múlva is?
– Biztos, hogy élő közösség lesz. Tőlünk is sokan kimennek külföldre, és megszületik egy igényük, ami egyre nő. A lehetőségeik viszont lassabban bővülnek, az igények meg a lehetőségek közt egyre nő a távolság. Ez feszültséget gerjeszt, de a közösség enyhítheti: a lehetőségek görbéjét próbáljuk kicsit felfelé kanyarítani, az igényekét lefelé. Meg lehet csinálni. Ha jön valaki, és azt mondja, építeni akar, meghallgatom s megbeszéljük. A ház a földből kinő, s mire elkezdi a falakat felhúzni, addig az iratcsomó is utoléri az építkezést. Ha azt mondanám neki, hogy né, komám, előbb ez kell, az kell, amaz kell, elköszön és elmegy.
– És sokan építenek?
– 21 év alatt 640 építési engedélyt bocsátottunk ki a községben. Egy emberünk naponta követi, hogy a községből ki hová, mennyi időre megy el, mit hagy itthon, asszonyt, gyermeket, házat, mindent tudunk. Ez azért fontos, hogy lássuk, hol kell segíteni. És nyomon tudjuk követni, ki épített, ki nősült, ki költözött be a házába. Én azt mondom, aki külföldön tisztességesen dolgozik, öt év alatt felépíti itthon a házát, és hazajön.
– Mire a legbüszkébb a húszévnyi községvezetésből?
– Amikor megkezdtem a mandátumomat 1996-ban, akkor a község lakossága 3820 volt, most 4250-en vagyunk. Az a 400–500 személy – anélkül, hogy ráhúznánk bármilyen politikai szlogent – arról mesél, hogy ez talán jó hely, élhető hely. Ennek a megteremtésében volt részem.
Fotó: Bálint Elemér Imre, Bálint Pálma
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. januári lapszámában jelent meg.
