Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, akinek a munkája, a hitvallása figyelemre méltó, életpályája példaértékű. Mi történt velük azóta? – erre vagyunk kíváncsiak Nosztalgia sorozatunkban. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi lapszámunkat is újraolvashatjátok.
– Négy gyereked van, mennyire tudsz jelen lenni az életükben?
– Nem annyira, mint amennyire szeretném. Ennek nyilván földrajzi okai is vannak. Az ikerfiaimmal sokáig a vakációk csak az enyémek voltak, akkor többet voltunk együtt, most meg már tizennyolc évesek, tehát kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy apához mikor megyünk, most inkább csajoznak. Másik fiam tizenkét éves lesz, Gerda pedig hét a nyáron… Most igazából kicsit káosz van, bizonytalanság.
– A nagycsaládos vakációzás, hogy minden gyerek, meg anya együtt van, ez még működik?
– Ennek egy része működik, másik még nyögvenyelős, de alapjáraton így mennek a dolgok.
– Mi kell ahhoz, hogy ez megvalósulhasson?
– Nem kell semmi különös, elfogadás kell. Nekem, akivel dolgom volt az életemben, mindenik nő tudta, hogy ha vagyok, kellek az életébe, vagy egymáséiba kellünk, akkor ezzel együtt kellek, hogy gyerekeim vannak, s ez hozzám tartozik. Fredi vagy így van, vagy sehogy nincs. Nem volt ez kikötés, csak ez adott pillanatban hamar terítékre került, s nagyon jófejek voltak mind, hogy elfogadták, és működött.
Nekem is megnyugvás volt, hogy a gyerekem jól kijön az aktuális párommal, egy nagy kő leesik. Ha nem így lett volna, az gubanc, mert nyilván nekem is első a gyerekem.
Ha azt látnám, hogy nem működik, akkor persze nem akárki mellett döntök, hogy márpedig nekem ő kell, aztán a gyerekem, az mindegy. Nem volt ez gond, s most sincs igazából.
– Három éve voltál benne a Nőilegben. Milyen volt az elmúlt időszakod – amiből lassan másfél év a pandémia? Szakmailag érdekel, hogyan élted meg?
– Nekem sajnos minden mindennel összefügg. Az elmúlt időszak össze van folyva, ugyanolyan pandémia volt az én magánéletem, mint a szakmai. Kicsit előbb volt a magánéleti válság, mint a pandémia, olyan nagyon pozitív dolgok nem történtek az életemben. Ez sem igaz teljesen… Én nem voltam színpadon egészen a múlt hét szombatig, gyakorlatilag egy éve nem játszottam színpadon. Rendeztem két előadást ez idő alatt. Annyiban ez jó volt, hogy mivel én ilyen gondolkodós típus vagyok, elemzős, felmérhettem azt, hogy engem mennyire érdekel ez az egész szakma. Egy jó ideje két fronton nyomulok, gyanítom, hogy előre, de legalábbis két fronton toporgok, és egy ideig a színészeten volt a hangsúly, aztán ez tolódik arányaiban ilyen 60–40, 70–30-ra, most a rendezés felé van eltolódva érthetően, de nem is biztos, hogy ez baj.
– Jobban érdekel a rendezés?
– Most igen.
– Mi érdekel?
– Az, hogy én arról beszélek ott, ami engem fogalkoztat, ahogy én látom a dolgokat. S ez nyilván nem kéne máshogy legyen akkor sem, amikor játszom, csak valahogy a találkozások olyanok, hogy abból vajmi keveset tudok belefogalmazni az illető szerepbe, meg nem is mindig van találkozás… Ahhoz, hogy én jó legyek színpadon, ahhoz jól kell klappoljon minden a rendezővel, a szöveggel, a szereplővel, akin keresztül szeretnék én is a dolgaimról beszélni azáltal, hogy az ő replikáit mondom. Ez nem mindig valósul meg, egy ideje nagyon ritkán valósul meg. Ez nekem hiány.
Szophoklész: Oidipusz /r. Sorin Militaru
Most már ide s tova huszonéve ezzel foglalkozom, s átmentem bizonyos állomásokon, s annak látnám értelmét, hogy okosabb dolgokkal foglalkozzam. Annyi mindent csináltam már, hogy az nem érdekel, hogy valamit ugyanúgy oldjak meg.
– Tehetséges színésznek tartanak. Szerinted te jól sáfárkodtál az adottságoddal?
– Szerintem nem. Szeretném azt hinni, hogy kihasználtam a lehetőségeket, de volt nagyon sok olyan, ami nem jött össze szakmailag, nem az én hibámból, és voltak olyanok, amik jók lettek volna, csak túl gyáva voltam hozzájuk, hogy meghozzam ezeket a döntéseket. Magammal nem jól gazdálkodom.
– Gyávának tartod magad?
– Hát ha lehet gyávaságnak tekinteni azt, hogy én nem tudok csak szakmailag dönteni, akkor ez gyávaság. Pár hónappal ezelőtt is volt ilyen, amikor dönthettem volna másképp, de nem úgy döntöttem, ezért tudok itt most veled lenni. Ez igazából ennyit ér.
– Zavar esetleg, mint legtöbbünket, hogy mennek az évek? Csinálnál valamit másképp?
– Igen, zavar. És igen, másképpp csinálnék dolgokat. Van ez, hogy ha újra születnék, akkor másképp csinálnék sok mindent, olyan, mintha megtagadnád azt, amid van. Hogy akkor nem lenne négy gyerekem, s ha ez eszedbe jut, akkor lelkiismeret-furdalásod lesz, s inkább azt mondod, nem, én mindent ugyanígy csinálnék.
Szerintem én sok mindent szakmailag másképp csinálnék. Nincs bennem harag, ne érts félre, miközben magammal szemben van, de én hiszek abban, hogy ha ez az utam, akkor ez van.
– Szoktad magad ostorozni?
– Igen. Én ilyen is vagyok, önmarcangolós is. Folyamatosan elégedetlen.
– Hogyan küzdesz meg ezekkel?
– Ahogy telik az idő, az ember azt gondolná, könnyebben, de nem, ez nem igaz. Nézd, most én nem nagyon találom a helyem, nekem ez a város, így ahogy van, hozzátartozott egyvalamihez, most hogy ez nincs, hát így a kérdőjelek kiestek a szekrényből.
– Tudom, hogy rendezni fogsz. Mesélj erről.
– Ha minden igaz, fogok. Attól függ, mi lesz a járvánnyal. Nyáron kezdődne, Magyarországon, de sok a kérdés. Gyulán lenne ez, a kézdivásárhelyi színház és a Gyulai várszínház közös produkciója, Goldoni Két úr szolgája. De olyan nehezen alakul, ráadásul nincs társulata Kézdinek, össze kellett tizenembert szedni, logisztikailag sem egyszerű. De remélem, összejön.
– Téged jobban találna egy nagyváros?
– Nem, nekem ez a léptékem, Udvarhely, s nem nagyon színművész lenni, ha kell, ha nem, jövök-megyek a kicsi rolleremmel, s ez jó.
– Mit csinálsz, mikor nem színházat?
– Olvasgatok, festek, magamnak többnyire.
– Milyen témákat festesz?
– Ilyen absztrakt, mert jobbat nem tudok. Akrillal festek vászonra, van egy csomó ecsetem, s ha jön egy ötlet, s időm is van, akkor festek, oszt vagy kiteszem vagy nem. De többnyire kiteszem otthon, vagy ajándékba festek.
– Tíz év múlva hol szeretnéd látni magad?
– Egy ideje fogalmazódik bennem, nagyon szeretnék egy kicsi társulatot, ami az enyém, független, ha valaki erre adna sok pénzt, hogy a színészek meg tudjanak ebből élni, én is, s ne legyek kiszolgáltatva se repertoárszínháznak, se semminek, és az ötleteimet tudjam megvalósítani, mondjuk, tíz év múlva, ezt bírnám.
Kiemelt kép: Barabás Árpád a Lars von Trier A főfőnök c. darabban /r. Anger Zsolt
Friss lapszámunkat alább kérheted:
