Oltári férfiak Bátor Botond – a motorkerékPálos atya

Az erdélyi ember, ha szerzetes férfit lát, azt csakis barna csuhában tudja elképzelni, hiszen ehhez a látványhoz szokott hozzá az elmúlt évtizedek alatt. Így, egy fehér szerzetesi ruha látványa esetén rögtön felmerül fejében a kérdés, hogy ez vajon miféle szerzethez tartozik?

Bátor Botond atya – magyarországiként három és fél éve él Hargitafürdőn – a sokak számára kevéssé ismert, magyar alapítású Pálos Szerzetesrend tagja. A négygyermekes családból származó pap 1967-ben Budapesten született. 30 éve, 1990-ben lépett be a Pálos Rendbe, amelyben 1994-ben tett örök fogadalmat, és ugyanabban az évben szentelték pappá. 2008–2014. között magyar tartományfőnök volt, aztán 2015 novemberében Hargitafürdőre helyezték, ahol többek között egy új kolostor felépítésével bízták meg.

– Mi ejtette rabul Erdélyben, mibe szeretett bele?

– Én már nagyon régóta, a 80-as évek elejétől folyamatosan járok Erdélybe. Nagyon sok barátság szövődött abban az időben, és nagyon megragadott az itteni emberek odaadása, és abban a nehéz politikai helyzetben megmutatkozó hűsége. Legfőképpen a hitük, a jó Istenhez való ragaszkodásuk, a természet iránti szeretetük. Ezek mind-mind velejárói voltak az itteni életnek, és be kell vallanom, hogy meglátásom szerint az

a szorongattatott helyzet sokkal több jót tudott kihozni az emberből, nagyobb volt az összefogás, jobban odafigyeltek egymásra. Másrészről pedig az emberek szeretete mellett a táj gyönyörűsége, a Hargita szépsége, a falvak egyszerűsége, ugyanakkor természetközelisége volt az, ami nagyon megtetszett.

Nyilván, amikor a későbbiekben ideköltöztem, az már nem ugyanolyan volt, hiszen más turistaként idejönni, és más itt lakni. De úgy gondolom, hogy ezek az alapvető értékek meghatározóak számomra még akkor is, ha elég nagy mértékben átrendeződtek a sorok. 

– Ön mitől érzi magyarnak magát? Mi határozza meg nemzeti identitását?

– Nemzeti identitásomat elsősorban a családomból kapott neveltetésem határozza meg, hiszen kiskorom óta katolikus keresztényként és magyarként neveltek. Ez a magyar szentek iránti tiszteletemből is fakad, ami otthonomban is jellemző volt. Mi az otthoni plébániánkon, Kőbányán, egy nagyon egyszerű kis templomban

minden szentmise végén elénekeltük a magyar himnuszt és a Szózatot is, ami nagyon fontos volt számomra. Így elsősorban a hitemből táplálkozott a nemzeti identitásom is. 

Eperjes Károly színművésszel 2005-ben

A nagyszüleim elbeszéléseiből is nagyon sokat merítettem, hiszen a múlt mindig meghatározza az embert. Aztán, amikor kamaszként elkezdtem járni Erdélybe, már akkor nagyon meghatározó volt számomra a határon túli magyarsággal való kapcsolat.

Egyébként sosem éreztem azt, hogy a magyar nép különb lenne bárkinél, ami nem jelenti azt, hogy ne érezném: van egyfajta küldetése ebben a korban.

– Az Ön számára hol a haza, és mitől érzi otthon valahol magát?

– Ez nagyon érdekes, mert alapjában véve otthon érzem magam itt, Erdélyben, és otthon éreztem magam Magyarországon is. Az erdélyi világra nyilván nagyon rányomja a bélyegét, hogy egy másik állam része. Az otthon-érzésnek egyértelmű velejárója a kialakult struktúrákban való rutinos mozgolódás, ami persze Magyarországon (hellyel-közzel) egész jól sikerült. Itt viszont nyilván a nyelvi nehézségek miatt is, illetve a kultúra átprogramozódása miatt is nagyon sokszor – számomra megdöbbentő – falakba ütközöm, ami az otthon-érzésnek a hátrányára van.

Hargitafürdőn rendtársával és helybéli gyerekekkel

Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy

mivel nemzetem fiai között élek, ez az otthon-érzésemet erősíti, illetve az az elfogadás és szeretet, amit megtapasztalok, szintén sokat segít.

A másik nehézség viszont az, hogy a székely-magyar ember másképpen beszél és gondolkodik, mint egy anyaországi, ezek a különbségek azonban még a kis országon belül is megtapasztalhatóak, nemhogy 600–700 kilométerre. De természetesen mindezekkel a velejárókkal együtt vagy ezek ellenére azért otthon érzem magam itt, a Hargitán.

– Mi az, amiről úgy gondolja, hogy az anyaországi magyarok tanulhatnak a székelyektől?

– Én úgy vélem, hogy az anyaországi magyarok régen is, és még most is tanulhatnak a székelyektől a hit és az Istenhez való ragaszkodás tekintetében. Fájdalmasan szemlélem azt, hogy Magyarországról jönnek ide tanítók, akik a hittel, vallási élettel kapcsolatban próbálják a székelyeket tanítani, és elég sok embert nemcsak az egyháztól, kereszténységtől, hanem – ami még fájdalmasabb – Jézus Krisztustól is elszakítják. Ezt sokszor nem így, kimondva teszik, hanem egyszerűen egy másmilyen Jézus-képet tárnak az emberek elé, akár valamilyen ősi magyar kultúrának a felidézésével. De még mindig azt kell mondanom, hogy ez a fajta hitbeli ragaszkodás a magyarországiak számára nagyon szép példa.

Kapcsolódó

    – Egy másik, amit a magyaroknak a székelyektől lehet tanulni, az a nemzethez való ragaszkodás, a nemzeti identitás mélyebb megőrzése. A magyarországiak között sajnálatos módon egyre mélyebb a szakadék a két politikai oldal követői között, a magyarság iránti ragaszkodás és szeretet mintha kezdene a háttérbe szorulni, ehelyett egyfajta internacionálé gondolat születik meg.

    Székelyföldön a magyar öntudat még lényegesen erősebb, ami lehet, hogy köszönhető a többségi nyomásnak is.

    Ez nyilván nem minden esetben a román emberekre vonatkozik, elsősorban politikai nyomásra gondolok, hiszen nagyon sok jószándékú és magyarokkal együtt élni akaró román emberrel találkoztam, akik kulturáltan, egészséges módon gondolkodnak anélkül, hogy bárkinek az identitását el akarnák venni.

    Hargitafürdői templombúcsún

    De akár a munka tekintetében is vannak olyan dolgok, amit megtanulhatnak a magyarok a székelyektől. Azt kell mondanom, hogy azok a székelyek, akik komolyan veszik a munkájukat, nagyon univerzálisak, nagyon sok mindenhez értenek.

    Egy székely ember, ha az igényesebb felét veszi elő, akkor sokkal szebb munkát tud végezni, mint egy anyaországi.

    – És fordítva, vagyis mi székelyek mit tanulhatnánk az anyaországi magyaroktól? 

    – Éppen a munkához, a fejlődéshez kapcsolódóan mondom, hogy véleményem szerint az anyaországi magyarok optimistábbak, mint a székelyek, bár ők sem tartoznak a túlzottan optimisták közé. Nagyjából négy és fél éves ittlét után mondom ezt, hogy annak ellenére, hogy a székely embernek erősebb a hite és a nemzethez való ragaszkodása, a jövőképe kissé borúlátóbb, mint a magyarországi magyaroké.

    – Aki ismeri önöket, tudja, hogy motoroznak is. Hogyan kezdődött a motoros szenvedély? Egyáltalán hogy jut eszébe egy szerzetesnek a motorbicikli vásárlás?

    – Nem is annyira nevezném szenvedélynek, mivel ez most már hozzátartozik a mi pálos szerzetesi imázsunkhoz. Igazából gyakorlati szempont volt, amiért motorkerékpárt vettünk, persze nyilván megvolt a vonzódás is a motor iránt. 2002-ben Pécsett, ahol akkoriban szolgáltam, bevezették a parkolási díjat a városban. Erre mi vettünk egy motorkerékpárt, mert arra nem vonatkozott az előírás meg egyéb parkolási korlátozások. Ezáltal megoldottuk a városi közlekedést, aztán kisebb-nagyobb túrákra is elmentünk vele. Így indult ez a történet, ami úgy néz ki, sokaknak vonzó volt, ezért elkezdtek érdeklődni, hogy nem lehetne-e valamilyen közös programokat szervezni, aztán szép lassan kialakult a zarándoklatok hagyománya.

    Indulásra készen

     

    – Mesélne kicsit ezekről a nem szokványos, motoros zarándoklatokról?

    – Mi a motor vásárlása után öt évvel, 2007-ben kezdtük el a zarándoklatokat megszervezni. Időközben ugyanis volt egy balesetem, amibe vétlen félként kerültem bele, ez pedig visszavett egy időre a lendületemből. De a rendtársam, Barnabás atya úgy gondolta, hogy mégiscsak jó lenne ezt a motoros irányt továbbvinni. 2007-től aztán rendszeressé váltak ezek a zarándoklatok, amelyekből legnagyobb a czestochowai zarándoklat, (Czestochowa egy lengyelországi Mária-kegyhely, ahol a Pálos Rend központja található, szerk. megj.) ahová több mint 100 magyarországi és erdélyi motoros megy ki. Az ottani nemzetközi motoros zarándoklaton jó idő esetén 25-30.000, de volt már olyan, hogy 35.000 motor is jelen volt. Ez fantasztikus élmény, hogy ennyi motoros együtt van, akik fegyelmezetten vesznek részt a szentmisén, és ugyanúgy távoznak. Hála Istennek balesetek csak elvétve történtek. Emellett azonban sok más zarándoklatot is szervezünk Mária kegyhelyekre Magyarországon: Máriapócsra, Mátraverebély-Szentkútra. Itt Erdélyben pedig a Tolvajos-tetőn, a Hármas keresztnél szokott lenni évadnyitó és évadzáró motoros áldás, amire szintén többszáz motor össze szokott gyűlni. Sajnos idén ezek a rendezvények elmaradtak a járvány miatt, amit természetesen nagyon hiányolunk.

    Kiemelt képen: Bátor Botond atya és a motor, amit 2 éves használatra kaptak a gyártó közép-európai kirendeltségétől